Olvasási idő: ~ 15perc

Az előző részben való ELMErüléshez kattints ide!

Nos, ahogy tegnap ígértem, itt is vagyok a folytatással, melyben elmesélek néhány egyszerű élő példát, amikor az elme GPS-e bizony megbukna és számunkra kedvezőtlen valóságot materializálna a Világtükör, amennyiben hitelt adunk neki. Szeretném hangsúlyozni, hogy továbbra sem vagyok Superman vagy bármi más, csupán egy emberként megjelenő Szellem, avagy Tudatparány, aki igyekszik megismerni a játékszabályokat egy elcsalt játékban, hogy végre értelmet adjon ittlétének.

"Embertelen" dugó az autópályán

Viszonylag sürgősen kellett egy péntek délután (nyilván a legnagyobb forgalmi csúcs idején) az egyik barkácsáruházba mennünk a házfelújításhoz áruért, hogy haladhasson a munka. Tehát adott volt a cél: elmenni az áruházba, megvenni a kellékeket és gyorsan hazajutni. Itt egyrészt a kulcs a "gyorsan" és az az energetikai töltés, hogy "de mindent meg tudjunk venni", ugyanis ezek azonnal egyfajta energia többletet eredményeznek egy esemény megteremtésében, amit az egyensúlyi erők kénytelenek kezelésbe venni.

Bár több ilyen áruház is van a város (Kaunas) nagyjából ellentétes pontjain, a választás az ELMÉLETILEG leggyorsabban megközelítőre esett, amit a város körüli autópályáról lehet tőlünk elérni és nagyjából 15km-re esik, azaz úgy 10-15 perc autóval normális esetben. Párom a városban volt éppen autóval, ezért megbeszéltük, hogy ő ott fog várni engem az autópálya melletti benzinkútnál, ami nagyon közel esik a felhajtóhoz, amin én majd a pályára fogok menni.

Egyetlen gixer volt csupán a nagyjából fél órán keresztül kalkulált tervben, mert nehogy azt hidd ám, hogy ez nálunk ilyen egyszerű döntés, hogy most melyik áruházat válasszuk, mi az optimálisabb, és a többi. Nekem általában minden mindegy, mivel nem részesítek előnyben semmit és mindenhogy pont jó, ahogy van (és ez bizony nem mindig bizonyul jó megoldásnak a földi parádéban), a párom meg döntésképtelenséggel küzd, ami egy ikrek jegy szülöttjétől nem is csoda. Micsoda páros, képzelheted, amikor még ilyen egyszerű esetben is el kell döntenünk valamit; maga az abszurdum!

Amikor jelezte telefonon, hogy ő már ott van a benzinkútnál, én még otthon készülődtem indulni. Viszont máris jött az első bibi, ugyanis kedvesem egyfajta lavinát kezdett elindítani, mivel az autópályára érve látta, hogy óriási a dugó, visszafordulni meg nem tud olyan egyszerűen a kúttól, és állítása szerint "soha nem fogsz ideérni, jaj, miért pont ezt az áruházat kellett választanunk". Csak a szokásos, nyugi.

Aztán átszaladtam az após-jelölt szerelőműhelyébe, hogy a másik autót elkössem, erre mit ad isten, az egyik inasa pont most jött a város felől és ezt mondja, "hú, meg se próbálj arra menni, mert baleset van az autópályán és minden irányból be vannak a bevezető utak dugulva, moccanni sem lehet". Tehát megvolt a második igazolása annak az eredetileg a célkijelölésbe belevetett kételyünknek, hogy "biztos ez lesz a legideálisabb választás a pénteki csúcsban?"

Ezt még egy harmadik eltérítő hadművelet fejelte meg, amikor hív párom unokatestvérének a férje, hogy iszonyat dugó van a város bevezető szakaszán, valami történhetett az autópályán, úgyhogy felejtsem el, hogy én "gyorsan" odaérek.

Ez volt tehát az alapszitu. Összefoglalva... El kell jutnom a célba, megvenni egy helyen mindent, ami kell, majd vissza, és mindezt ráadásul sietve, mert azonnal szükség van a kellékekre. Ja, és kihagytam... ÁLLÍTÓLAG EZ LEHETETLEN A JELEN HELYZETBEN.

Értem. Tudod, mit? Ha bárki másnak is lehetetlennek tűnik... NEKEM AKKOR IS LEHET! Nincs mese! Az én valóságomban, az én életfilmemben ÉN VAGYOK A FŐSZEREPLŐ, tehát mit érdekel engem, hogy egy mellékszereplő, netán egy statiszta mivel küzd a saját filmjében? Az az ő valósága, amihez nekem nem kell, hogy közöm legyen, ha nem engedem. Mindjárt meglátod, hogy miért illúzió csupán ez a valóság.

Beültem az autóba, és elindultam a város felé a főúton. Ebben a pillanatban meghoztam magamban egy döntést, azaz egy SZÁNT SZÁNDÉKOT fogalmaztam meg, és elindítottam a Világtükör rám eső tükröződésének áthangolását, avagy olyan variációra hangoltam világomat, amiben a látszólagos nehézségek ellenére is minden akadály nélkül és gyorsan odaérek. Ez az egész nagyjából egy pár perces "rituálé" volt, miközben ugye lecsendesítettem elmémet, és kizártam a külső befolyások keltette hullámok zaját, avagy hiteltelennek, illúziónak bélyegeztem azon megnyilvánulásokat, hogy "lehetetlen", "óriási dugó" és a többi akadályozó tényezőt. Ez persze nem feltétlen azt jelenti, hogy hirtelen eltűnik a több száz autó az útról csak azért, mert nem hiszem el, hogy dugó van. Nem azt nem hiszem, hogy dugó van, hanem azt TUDOM, hogy ez engem nem akadályozhat.

Metafizikailag nagyjából ilyen kép (lásd itt fentebb) járt bennem, ami erősítette, hogy számomra szabad az út, bárhogy is legyen a fizikai síkon a helyzet. Aztán kiterjesztettem tudatomat a testemből egészen a várost körülölelőn, majd ráprogramoztam azt a forgatókönyvet, amit a Világtükörben pergő filmemben látni kívántam. Azaz, "a nagy dugó ellenére, szinte akadálymentesen és gyorsan odaérek, akár csodával határos módon, párom legnagyobb elképedésére, majd a benzinkúttól az áruházig is a legnagyobb könnyedséggel eljutunk". Na, nyilván pont ez a program/forgatókönyv az, ami az elmének kiverné a biztosítékát, hiszen az ő GPS szoftverja (avagy a belé táplált külső ingerek és programozottsága, rögzített emlékei) szerint teljességgel lehetetlen, hogy ilyen dugóban araszolgatva valaha is odaérjek.

Az elme már csak így működik. Hiszen számos olyan helyzetet élt meg, amikor ez bizony pontosan így történt, ezért a múlt adott eseményeit mintegy megerősítésként fel is dobja, érvelve igaza mellett és kötve az ebet ahhoz a metafizikai karóhoz, ami oly sokszor vezet kudarcunkhoz. Viszont egy valamit nagyon fontos megjegyeznünk: AMI MOST VAN, MOST VAN! Magyarul, NINCS KÉT EGYFORMA HELYZET, még ha látszatra úgy is tűnik.

MI MAGUNK, AZAZ ELMÉNK TESZ EGYFORMÁVÁ ÉS AZONOS KIMENETELŰVÉ BIZONYOS HELYZETEKET, melyeket nagyjából végtelen más kimenetellel élhetnénk meg, de HAGYJUK, hogy az elme irányítsa valóságunk forgatókönyvét, mintha automata pilótára kapcsolva utaznánk végig a földi életünket. Úgy is lehet persze... de minek, ha van más út? Persze mindenki úgy tesz, ahogy neki tetszik.

Természetesen, amint kifejeztem szánt szándékomat és behangoltam a valóságomat arra, amit meg kívántam tapasztalni, azonnal jött az újabb "csábítás", kilendítő próbálkozás, ugyanis párom hívott idegesen, hogy "inkább el se indulj, mert semmi értelme, dugig van kocsikkal a pálya és szinte semmit nem mozdulnak, úgyhogy esélytelen, de nekem is órákba fog telni, hogy megforduljak és hazamenjek". Mivel viszonylag rutinos vagyok már ebben a témában, tudtam, hogy ez benne van a pakliban, hiszen a KAPtárak folyton igyekeznek valahogy olyan helyzeteket teremteni számunkra, hogy az arra hajlamosakat lecsapolják némi energiával... ha belemennek a játékba. Hát én NEM MENTEM BELE.

Ezért csak mosolyogtam magamban párom hitetlenségén és "tudatlanságában" elkövetett feszültségén. Egyet mondtam neki: "Drágám, most akkor kérlek, higgy bennem, és tudd, hogy mindjárt ott leszek. Tudod, hogy ezzel nem szoktam viccelni. Ott leszek, és együtt fogunk röhögni ezen az egészen."

Ahogy aztán a városhoz közeledtem, valóban egyre sűrűsödött az autók hada. Amint megpillantottam az autópálya felüljáróját, mely keresztbe szelte az utat előttem a távolban, hát kilométeres sorok álltak rajta és látszólag meg se moccantak. Ez egy újabb "akadály", amit figyelmen kívül kell hagyni és illúziónak minősíteni. Ugyanis, ha ezen a ponton ELHISZEM, AMIT LÁTOK, akkor bizony beugrik gyorsan az elme vészforgatókönyve, melynek címe "Ebben a dugóban lehetetlen, hogy odaérj időben". Ezért csak mosolyogtam a filmen: "Szép próbálkozás volt!" Nyilván izgalmasabb tőle a film, bárki is nézi kívülről, fentről, vagy épp bentről.

Tehát ahelyett, hogy felültem volna a jelen mirázsának, magomban inkább tovább erősítettem a saját elképzelésemet, azaz, hogy kiterjesztett tudatomban tartottam magam a kivetített képemhez, miszerint gyorsan és akadálymentesen odaérek.

Ahogy felhajtottam az autópályára, két sávnyi gyakorlatilag álló autó fogadott. Viszont mivel a felhajtósávom vége szinte egyből a benzinkút lehajtósávjában folytatódott (na, jó volt pár méter a kettő között), nyilván hülye lettem volna csatlakozni az ácsingózó autókhoz. Ezért aztán szépen "suttyomban" végig hajtottam az oldalsó sávban és ahogy ígértem, 10 perc alatt már a benzinkútnál voltam, és hipp-hopp beparkoltam párom autója mellé. Mondanom sem kell, teljesen kész volt és nem értette, hogy hogy érhettem oda, hiszen iszonyat dugó van. Minden úgy történt, ahogy hangoltam. Pont úgy nevettünk az egészen, pont akkora meglepetés volt.

Aztán persze jött az út másik fele, amikor a pályán kellett továbbmenni az áruházba, ami onnan nagyjából még 5 km volt. Kedvesem ismét kezdett pánikolni, ahogy az normálisan az elme programja szerint megy. "És most mit csinálunk, mert hát látod, hogy a kocsik szinte állnak a pályán." Mit is mondhattam volna erre?

"Drágám, bízd ide apura. Majd megyek elől és minden rendben lesz, csak figyeld", és még megfejeltem ezt egy kacsintással. Hát tényleg filmbe illő pillanatok ezek olykor, még most is megmosolyogtat.

Elindultunk, majd szépen felhajtottunk a pályára. Az autók lépésben haladtak, szinte alig-alig. A visszapillantóban figyeltem páromat, hogy be tud-e sorolni rendesen és jön-e mögöttem. Aztán újból elővettem a "varázslást" és mosolyogtam belül, hogy minden úgy van, ahogy hangolom. Erre néhány méter után, mint valami varázsütésre, elkezdtek az autók egyre gyorsabban haladni. Megpillantottam úgy 100 méterre egy útfelújítást, ahol munkagépek dolgoztak a pályán. Egy perc múlva már ott is voltunk, és ahogy áthaladtunk rajta, mintha kiszakítanál egy babbal teli zsákot (nem tudom, miért pont bab, ne kérdezd), úgy kezdtek el suhanni az autók egymás mellett, és persze velük együtt mi is.

Mit ad isten, bő 5 perc múlva már az áruház parkolójában ölelkeztünk, és nem győzte kedvesem kifejezésre juttatni, hogy "hát ez tényleg mágia, vagy nem tudom, hogy csináltad", pedig igazából semmi különös nem történt. Csupán nem az elme GPS által javasolt megoldást és kivitelezhetetlenségig korlátolt helyzetfelismerését vettem valóságom alapjául, hanem AZT, AMIT ÉN VALÓSNAK AKARTAM HINNI, TUDNI. Ez ilyen "egyszerű" egyébként. És mivel számos hasonló tapasztaláson vagyok túl, nehéz lenne meggyőzni arról, hogy ez nem így működik. De azt is megértem, ha valaki kételkedik és nem tud ilyen erősen hinni ilyen és hasonló helyzetben, hiszen a "józan ész", avagy inkább az elme teljesen mást diktál. Hát tegyük akkor helyre és TUDJUK már végre, hogy KI A FŐNÖK.

Parkolóhely a nemzeti ünnepen

Tudom, kicsit elsztorizgattam az előző példa kapcsán, hogy azért szórakoztatóbb is legyen a történet és jobban át tudd érezni. Ezt a második példát (pedig még harmadikat is akartam, de azzal már tényleg túl hosszúra nyúlnék) igyekszem tényleg röviden szemléltetni. Igazából ez aztán végképp egy teljesen hétköznapi parkolási esemény, ami bárkivel megtörténhet és sokan tapasztalták már ezt meg, sőt, tudatosan használják is ezt a technikát, amikor bizony látszólag nincs parkolóhely.

Szombaton nagy nemzeti ünnep volt itt nálunk, Litvánia függetlenségi napja. A folyóparton, illetve pontosabban a szigeten, ahol a város híres sport és koncert arénája is található, került megrendezésre a nagy vásár, koncertek egy része. Várható volt nyilván, hogy egy kb. 350 ezer lelket számláló városban azért lesznek páran. NA, DE ENNYIEN! Te jó ég. Gondoltam, hogy nem lesz egyszerű parkolni (és most az elme beszélt), de ez nagyon durva volt. Úgy mondanám, hogy nagyjából 1 kilométeres körzetben az összes lehetséges szabad hely az utcákon, utakon (parkoló, úttest, járda, padka és a többi) mind dugig volt autókkal, buszokkal. És ugye mivel a gyerkőccel voltunk, hát jó lett volna minél közelebb megállni.

Ahogy a helyszínhez értünk, mondhatni lehetetlen vállalkozásnak TŰNT, hogy egyáltalán a környéken is találjunk egyetlen helyet. Ráadásul nem éppen kispolski méretű az autónk, amit bárhova be lehetne súvasztani. De úgy döntöttem, hogy másképp lesz. Mentem a folyó mentén úgy 200 métert és visszafordultam a helyszín felé. Párom és anyós-jelöltem már letettek arról, hogy itt parkolás lesz egyhamar, de én biztos voltam a dolgomban. Azt mondtam a tükrömnek, hogy "valaki pont most fog kiállni, és én pont be fogok tudni oda parkolni".

Nagyjából 100 méterre lehettünk már csak a helyszíntől, amikor megpillantottam egy az út mentén parkoló autót, ami mintha kiállásra készült volna. Azonnal kitettem az indexet és megálltam picivel mögötte. Némi időbe tellett a hölgynek a manőver, ezért egy darabig nem lehetett igazából eldönteni, hogy ő most parkolni próbál vagy épp kiállni. Nyilván én arra szavaztam, hogy a Világtükröm szépen engem szolgál és a hölgy éppen távozni készül, és tadaaam, íme az áhított parkolóhely. Ismét belendültek ám a kilendítők is. A kis családom egyből hitetlenkedni kezdett, és egyhangúlag megszavazták mögöttem, hogy szerintük pedig pont parkol. Nem hittem nekik, mondanom sem kell.

Csűrte-csavarta a BMW-s hölgy a kormányát és ide-oda araszolt még egy darabig, majd végre kitette az indexét, amikor látták a láthatatlan erők, hogy nem fognak rajtam és tényleg komolyan gondoltam a szánt szándékomat, és az autó elviharzott... én pedig szépen beparkoltam a helyére. Ennyi. Mondtam, hogy ez nem valami hollywoodi sztori szörnyekkel meg akcióval dúsítva. De a lényeg a lényeg. És bízom benne, hogy átviláglik számodra is.

Kívánom, hogy történeteim ismét szolgáljanak számodra segítő példaként, hogy hasonló izgalmas felismeréseket és élményeket élhess meg, melyek olykor már-már valóban a csoda határát súrolják, miközben teljesen természetesek. És bár teljesen hétköznapi és egyszerű kis helyzeteket írtam ma le, tudnod kell, hogy MINDEN ESETBEN így működnek a dolgok. Ugye te sem gondolod, hogy a "komolyabb" és "bonyolultabb" helyzetekre külön törvényeket kapcsolna be a Teremtés.

További jó utat a Tudat végtelen óceánján!

Szívből jövő szeretettel,

Képes Tamás (Inspirátor)