Olvasási idő: ~ 19 perc

Bár sorban állnak már a megírandó gondolatok, most mégis közbejött valami, ami rávett, hogy végre írjak erről a témáról is, illetve, hogy meséljek egy picit. Mióta Litvániában élek, többször volt alkalmam gombászni menni, ami azért is furcsa részemről, mert soha nem ettem még gombát, és nem is igazán szeretnék. Mindenesetre, maga a gombászás nagyon megtetszett, hiszen erdőben kell járkálni, és az bizony mindig izgalmas tapasztalás, főleg, ha úgy tekintünk az erdőre, mint a lokális kollektív tudat kivetülésére. Így aztán egy erdei séta is válhat meglepő és olykor akár pánikot kiváltó élménnyé. Mindkettőben volt részem az elmúlt napokban, ezért is kívánom most veled megosztani legfrissebb “gombasztikus történetemet”.

Kezdem ott, hogy a Természet erőihez mindig igyekszem kellő tisztelettel állni. Így aztán, amikor már fél napja szakadt az eső és még mindig azon agyaltam, hogy de jó lenne elmenni megint gombászni, az előző napok sikereit még megfejelni, hogy kisfiamnak szedhessek még több friss vargányafélét, hiszen annyira megszerette őket, kicsit aggasztani kezdett ez az időjárás. De nem érdekelt. Azt mondtam magamnak, hogy akkor is elmegyek, legfeljebb majd esőkabátot veszek; éreztem, hogy várnak a gombák, bármilyen furán is hangzik.

Aztán, ahogy autóba ültem, arra gondoltam, hogy igazán megkérhetném az eső Szellemét, hogy legyen irgalmas hozzám, és ha lehet “ússzam meg szárazon” ezt a kis gombás kalandomat. És lám, mit ad isten, pár percen belül elállt a fél napja szakadó eső, és kicsit még tisztult is az ég a teljes boruláshoz képest. Erre a hála érzése telített meg belül némi eufóriával, hiszen amikor ilyen összecsengés van a Természettel, akkor tudom, hogy bizonyára jól rezgek és megfelelő hangoltságban vagyok JELen. Különben miért is tűnne úgy, hogy “minden úgy történik, ahogy kívánom”?

Egy néhány kilométerre levő erdőhöz mentem, ahol a napokban már jártunk párszor. Ez egy nagyon fura energetikájú erdő egyébként, ugyanis több négyzetkilométeren régi orosz katonai bázisok rejteznek, romos épületek, bunkerek, rozsdás szögesdrót kerítések, rakéta silók meg miegymás a közelben körítésnek. Megmondom őszintén, az egész környékünkön háborús övezet volt, ezért igazából sosem valami felüdülő érzés itt a környéken az erdőben járni. De valamiért csak vonzott az a hely, és oda lettem vezetve.

Mielőtt belekezdtem a gombászásba, a szokásos “rituálémat” hajtottam végre. Soha nem kezdek bele semmi olyan cselekménybe, ahol meg kell találni valamit (horgászás, gombászás, elveszett tárgy keresése) anélkül, hogy ne szólítanám meg az éppen aktuális tudati egységet. Jelen esetben ez nyilván az erdő Szelleme volt. Üdvözöltem és kértem, hogy segítsen nekem friss és szép gombákat találni, hogy megtelíthessem kosaramat. Megköszöntem előre is a segítséget és elindultam az erdőbe. Ilyenkor természetesen olyan hangoltsággal folytatom “keresésemet” azaz inkább “megtalálásomat”, hogy TUDOM, hogy pont arra fogok menni, amerre kell és nem próbálom ezt elméből felülírni, hogy “de amarra lehet, hogy jobb lenne menni”. Különben azzal elronthatnék mindent. Persze valahol azért én is ember vagyok és sajnos van, hogy engedem magam meggyőzni a körülmények által mindaddig, amíg észhez nem térek és tudatosan helyre nem teszem a dolgokat.

Annyit kell még erről az erdőről tudni, hogy nagyon könnyű benne eltévedni. Ez azért fura nekem, mert soha életemben nem tévedtem még el, pedig elég sokat utaztam Európában, de megfordultam Afrikában is párszor, ahol például Tunéziában egy nap 900 kilométert autóztam, hogy megnézzem a sivatagot, térkép nélkül az ország kb. harmadát bejárva, és nem tévedtem el, éjfélre a hotelben voltam. Ráadásul évekig voltam igazolt tájfutó is, ahol ugye 10-15 kilométereket kellett erdőkben, hegyekben futkározni... és soha nem tévedtem el. Na, jó, akkor legalább volt nálam térkép és iránytű. Most viszont még a mobilnetem is pont lejárt, úgyhogy a GPS segítséget sem vehettem igénybe. És tudod az az érdekes, hogy indulás előtt fel akartam tölteni, de valami belső hang azt mondta, hogy “ne tedd”, mintha így nagyobb kihívás lenne, vagy tartogatna valami leckét számomra az élet. Ezért aztán “nem tettem”.

Amint letértem a fő ösvényről és belevágtam az erdő sűrűjébe, alig mentem 10 métert és már nem láttam hátranézve az utat, amiről jöttem. Körbenézve 360 fokban olyan érzésem volt, hogy “te jó ég, itt aztán hogy lehet irányt tartani vagy megjegyezni, hisz semerre se nagyon lehet ellátni és minden olyan egyforma. (Ez az előbbi kép az egyetlen, ami a (tor)túrám közben készült, és ami vissza adja nagyjából, hogy mennyire átláthatatlan volt. Minden további kép előző erdei sétákon készült és nem is feltétlen ebben az erdőben.)

Ez a külső inger aztán nyilván elindít egy lavinát az elmében, ami aztán kezdi gyártani a vészforgatókönyveket. Na, pontosan ezért kell azonnal tudatosan fellépni és még csírájában elnyomni ezt. Megnyugtattam magam, hogy bár először megyek egyedül gombászni, minden rendben lesz és gomba is lesz, meg vissza is fogok találni az autóhoz. A gáz csak az volt, hogy az erdőben, huszon méteres fenyők és nyírfák között azért már 4-5 órakor sötétedni kezd, és a láthatóságot még jobban nehezítette a felszálló pára, amitől teljesen sejtelmes érzete lett az erdőnek. Kicsit olyan volt, mintha valami thriller filmben lennék.

A hangulatomat aztán elkezdték egyéb külső ingerek megpróbálni befolyásolni. Például jött egy nagyjából 2 méter mély lövészárok, amiben akkorát estem, hogy csak úgy nyekkentem. Bár nem vagyok hülye, és láttam, hogy minden esős és nedves, egyáltalán nem látszott ilyen szinten csúszósnak az árok oldala, de úgy kicsúszott a lábam, ahogy ráléptem, hogy csak na. Igazából a legnagyobb problémám az volt a meghúzódott térdemen és a csupa sár ruhámon kívül, hogy a kezemben, amire ráestem, ott volt pont a 10 centis pengéjű kés, ami könnyedén bennem landolhatott volna... de nem tette, hála az égnek. Mindenesetre, kicsit azért megijedtem utólag. Na, mondom, jól kezdődik és még csak 100 métert sem mentem.

És aztán jött néhány leszaggatott rozsdás szögesdrót kerítés, és rajta túl a kis fura gödrök, melyek nagyon hasonlítottak felrobbant taposóaknák után hagyott mélyedésekhez. Mivel tudtam, hogy ez egy katonai bázis volt egykor, hát gondolhatod, milyen érzés volt továbblépdelni egy ilyen helyen. Nem mondom, hogy könnyű volt az elme zaját csitítani, ami egyfolytában ki akart zavarni az erdőből, mert attól félt, hogy aknára lépek vagy épp kígyóra, mert ugye sajnos a mérges fekete vipera is előfordulhat ezeken a helyeken és még egyéb kígyó fajok. Kezded sejteni már az alap külső hangolást?

Nem volt könnyű két óra, az biztos. Felért egy szellemi kiképzéssel... és hát, nekem gyanús, hogy valójában az is volt. Ezért is gondoltam, elmesélem neked, mert MINDENből lehet tanulni, ha jelen van a tanuló és a mester is!

Valamiért az első órám bolyongással telt, és egyetlen vargányafélét sem találtam. Mindenféle más gombát persze dögivel, de azok vagy ehetetlenek voltak, vagy nem a finomabb félék... na, nem mintha amúgy értenék hozzá, de a családom szerint ezek a vargányák a legfinomabbak. Hát akkor már csak azt vigyek haza, nem?

Próbáltam közben a Napot megpillantani valahol a felhők fölött, hogy nagyjából betájoljam magam, merre lehetek, és milyen irányba kéne mennem, de nem igazán sikerült. Ez picit azért aggasztani kezdett, mert az volt a végső fizikai szintű tájékozódási pontom, hogy visszataláljak. Tudom, most elmédből lehet, hogy előtör a nagy bölcsesség, hogy “hát ez egyszerű, csak a fákon meg kell nézni, hogy melyik oldala mohás, mert arra van észak”. Igen, valószínűleg a mesékben, de hogy itt Litvániában ez biztos, hogy nem igaz, arra mérget veszek, mert itt aztán minden oldalán képes nőni. De azért, hogy igazoljam magam, igen, megnéztem a fák oldalán a mohát. Mivel azt láttam, hogy gyakorlatilag minden irányban van rajtuk, hát nem igazán használhattam tájékozódásra.

Aztán mikor eltelt már egy bő óra, egy ponton megpillantottam egy késsel levágott gombát. Na, mondom magamban, akkor már járt itt valaki, lehet, hogy ezért nem találom a jó gombákat. De úgy voltam vele, hogy nem megyek haza gomba nélkül, és újra meg újra kértem az erdő Szellemét, hogy vezessen arra, ahol végre megtalálhatom a vargányáimat. Még azt is beleszőttem, hogy lepjen meg nyugodtan, nyitott vagyok a meglepetésre és átéreztem, amikor megtalálom a kis területet, ami tele van gombákkal. És ez így is lett néhány perc múlva. Végre megszűnt az a fura visszatartó erő, amit nem is értettem, hogy mire volt jó... illetve, utólag persze értelmet kapott, hiszen megmagyarázhatom, hogy azonkívül, hogy türelemre, kitartásra tanított, ismét megtapasztalhattam, hogy a külső ingerek, körülmények NEM BEFOLYÁSOLHATJÁK BELSŐ HANGOLTSÁGOMAT, különben NEM JÁROK SIKERREL, bármit is terveztem el.

Már nagyjából félig volt a kosaram a legfinomabb gombákkal, ami már eleve több volt, mint a vödör, amit előző nap szedtem, úgyhogy elindultam kifelé, azaz az autóm felé. Legalábbis... azt hittem. Mivel úgy vagyok vele, hogy nagyon jól tájékozódom, nem is kérdőjelezem meg egy ideig, hogy jó fele megyek. Nagy tanítás volt ez is nekem, mert bizony ezekben az erdőkben egyszerűen lehetetlen megőrizni az irányt. Elég egy ponton lehajolni egy gombáért, vagy megörülni tíz másikat meglátva, vagy épp egy szép fotó kedvéért az aljnövényzetbe bújva kattogtatni, aztán felállsz és már nem biztos, hogy tudod, hogy merről jöttél.

Mivel már lassan 4 óra volt és kezdett tényleg eléggé párás lenni az erdő és sötétedni is, szerettem volna már kiérni belőle. És ekkor jött az első “sokk”. Mit ad isten, belefutottam a levágott gombába, amit azelőtt kb. fél órája láthattam. Levert a víz, amit folyamatos izzadásom azért megkülönböztethetetlenné tett. Nem, ez nem másik gomba volt, hanem UGYANAZ. Ahogy továbblépdeltem az egyébként nehezen járható aljnövényzetben, sorra láttam meg az ismerős jeleket: egy eldobott vodkás üveg, néhány csoport gomba, és egyéb növényzet, amiket már láttam az elmúlt órában. Ekkor még jobban levert a víz a felisméréstől: KÖRBE-KÖRBE MEGYEK!

DE AKKOR MERRE VAN KIFELÉ?

Ugye, jogossá vált a kérdés, amire a választ egy ideig annyira evidensnek tartottam, hiszen “én nem tudok eltévedni”. Hát most ezt is bebizonyította az erdő Szelleme számomra, hogy bizony ALÁZAT kell még ehhez is. Tehát ott álltam, szakadt rólam már az izzadtság, és fogalmam sem volt, hogy akkor most milyen irányba menjek tovább, hiszen már azt sem tudtam, hogy honnan jöttem. Viszont érdekes volt azt felismerni, hogy egy erdőben azért KÉPes az ember ilyen apró részleteket is megjegyezni. Na, de akkor hogyan lehet eltévedni? És persze arra még emlékeztem, hogy milyen irányból jöttem, amikor a levágott gombát megpillantottam, na de előtte már 1 órája bandukoltam jobbra-balra az erdőben, hát hogy a csudában is találtam volna meg a helyes irányt?

Na, ez volt az a pont, amikor kezdtem kissé aggódó hangoltságot felvenni, és kezdett az emberi én előtörni. Már nem sétálgattam, hanem jogging módra kapcsoltam, persze óvatosan, hogy ne törjem a gombákat. Ekkor párom hívott telefonon, hogy mikorra várjon haza. Lihegő hangon válaszoltam, hogy “már megyek kifelé”, de nem mertem neki őszintén felvázolni a helyzetet, mert nem kell nekem az, hogy más is aggódjon értem, vajon sikerül-e világosban kikeveredni ebből a nem éppen kellemes erődőből mielőtt belelépek egy viperába vagy ki tudja. Egy éve volt nagyjából, hogy párom így járt. Egy összetekeredett, alvó fekete viperára lépett majdnem rá és akkorát sikoltott, hogy szerintem bezavarta a környék rádió adóit is. De még volt lélekjelenléte két gyors fotót készíteni róla, aztán elsietett a helyszínről. Nem, nem szelfizett a viperával, bár az Instagramon biztos hozott volna pár lájkot.

Szóval picit más egy olyan erdőben ottragadni, aminek kellemes energiája van. Persze nyilván tudtam, hogy ha elindulok egy irányba, egyszer csak ki kell jutnom valahova, egy útra vagy tisztásra. De egy ilyen erdőben még az irányt sem tudod tartani. Honnan tudod, hogy egyenesen mész? Nekem ez olyan volt pont, mintha egy tengerben vagy az űrben (már ha az is létezik egyáltalán) kéne tudnom, hogy most épp milyen irányba “megyek” azonkívül, hogy “előre”. Egy ponton megint úgy éreztem, hogy jó felé megyek. Igen, aztán ez az irány egy mocsárba vezetett, és nem tetszett, amit láttam. Megtorpantam. Előttem, ki tudja milyen hosszan, vizes, mocsaras rész terült el, ami még nem lett volna akkora gáz. De, ahogy elkezdtem felmérni a terepet, azt vettem észre, hogy gyakorlatilag körül vesz ez a mocsár és sikerült valahogy beszaladnom a közepébe, ahol még szilárd volt a talaj. Na, ilyen részre biztos, hogy nem emlékeztem, úgyhogy rá kellett jönnöm, hogy megint nem jó irányt választottam, mert erre nem fogok kijutni. Gyorsan visszaszaladtam arra a pontra, mielőtt a mocsaras részhez értem, és jött az újrahangolás.

Bár erősen lihegtem, hiszen a nagyjából 90 kilómmal szaladgálni egy ilyen erdőben, tele kidőlt fákkal és akadályokkal, 10 centire süppedő mohaszőnyeggel, felér egy kardio programmal, és nyilván kilátástalannak tűnt a helyzet, hogy megtaláljam a kiutat, és azt is el kellett ismernem, hogy bizony rendesen eltévedtem, erőt kellett vennem magamon, elmémen, és újra behangolni magam. Ez volt az a pont szerintem, ahol simán el lehet vérezni, hiszen, ha hagyom, hogy elmém előjöjjön egy hihető és valóságszagú történettel és én ráhangolódom, akkor az isten tudja, hogy hol kötök ki és mi történik velem. Ezt nem szerettem volna megtapasztalni. És ilyenkor jön jól ugye mindaz, amit az elmúlt években felismertem, megéltem. Mert ez volt az a helyzet, amiben simán elönthetett volna a pánik hangulat és ész nélkül rohangáltam volna még, amíg be nem sötétedik, aztán egy lápos területbe futva szépen ott is maradhattam volna... bár valahol még fizetnek is az emberek az iszapfürdőért.

De nem. Ismét az erdő Szelleméhez és MAGomhoz fohászkodtam és kértem, segítsenek kijutni innen, vezessenek, hogy visszatalálhassak az autómhoz. Átéreztem azt az eufóriát, hogy kijutok és megpillantom az autót, BÁRMENNYIRE IS HIHETELENNEK TŰNT ABBAN A PILLANATBAN az elmének, hazamegyek és soha többet egyedül nem megyek ebbe az erdőbe, főleg nem mobilnet nélkül. Aztán elindultam. Mit ad isten, megpillantottam egy vadászlest és pár magas betonoszlopot. Nem érdekelt, hogy két méter magas bokrok és csalán választ el onnan, csak öt métert kellett ezeken keresztül vergődnöm, de éreztem, hogy ott lennie kell majd egy útnak. A kosaramat magam előtt tartva áthatoltam a csalánerdőn, és mit ad isten, egy régi katonai betonútra juttam ki, ami az egykori bázishoz tartozott.

Ez még persze nem volt elég, mert viszonylag nagy ez a terület és körbenézve nem tudhattam volna, hogy hol vagyok és merre kell továbbmennem, hogy visszataláljak az autóhoz. Viszont! Előző héten voltunk itt a családdal és próbáltunk bejutni az egyik úton az erdőhöz, de annyira saras volt és egyenetlen, hogy nem tudtam egy pontnál továbbmenni a kocsival, ezért visszafordultunk. Nem fogod elhinni... EZEN A PONTON JUTOTTAM KI AZ ERDŐBŐL, ami egyébként az ellentétes vége volt onnan nézve, ahol behatoltam és hagytam az autót. Milyen érdekes, hogy akkor ott a múltban, talán azért kellett odamennünk arra az útra, hiába nem tudtunk továbbmenni, hogy én felismerhessem majd a tortúrámat megkoronázva.

Hát tényleg minden összefügg, nem tudok erre mást mondani. Fantasztikus, ahogy kirajzolódnak ezek a kapcsolódások, persze mindig csak utólag. De ha már úgy állunk hozzá a jelen történésekhez, hogy elhisszük, tudjuk, hogy a jövőben egy adott pillanatban akár az életünket menthetik meg, akkor talán minden könnyebb lenne.

Húsz perc futás után aztán végül elértem az autóhoz. Hálát mondtam érte, és fantasztikusan éreztem magam, szinte hihetetlen “menekülésem” miatt. Már megint sikerült kikeverednem egy olyan helyzetből, amiben az elme kilátástalan káoszt látott volna. De kellő hittel és TUDVA, hogy felsőbb, belsőbb vezetéssel bizony BÁRMI megtörténhet KORLÁTOK NÉLKÜL, akár életet is menthetünk. Aztán persze, ahogy beindítottam az autót, elkezdett szakadni az eső. Ezen már csak mosolyogni tudtam. Kimerülve, izzadtságtól teljesen átázva vágtam neki a hazaútnak és negyedóra múlva már otthon meséltem a tortúrámat.

Tudod nem véletlen volt az sem, hogy egy ilyen erdőben kellett ezt megélnem. Hiszen az elmúlt éveim kutatásai, felismerései és tudatom fókusza bizony állandó háborúban tartotta lelkemet, tudatomat ezzel a világgal, a mögöttes erőkkel. Talán egyfajta szimbóluma volt ez az erdő mindennek... egy helyen. Az én saját tudatalattim kivetülése. Ráadásult teljesen egyedüll voltam, a környéken sem volt egyetlen lélek. Ráébresztett ez a kis kaland erre, és megértettem, hogy igazán jó lenne már egy mesébe illő erdőben találni magam, ahol felemelő sétálni, ahol felfrissül az ember. Ehhez persze kell még némi belső tisztulás és a hullámok csendesítése.

Kívánom, hogy történetem számodra is tanulságos legyen, bár hozzá kell tennem, hogy különbözőek vagyunk és nem lehet mérvadónak venni semmit, ami mással esik meg. Ennek ellenére, téged is segíthetnek ezek a gondolatok és technikák egy adott helyzetben, a helyes hozzáállás fontosságának megértésében.

Szeretettel,

Képes Tamás