Olvasási idő: ~ 21perc

Lehet, hogy sokan furcsállják ezt a témát, hiszen véleményük szerint mindig jelen vagyunk. "Hol máshol lennénk?", kérdezhetik. Nos, véleményem szerint viszont ez azért nem ennyire evidens. Ugyanis a legtöbb ember csak azt KÉPzeli, hogy jelen van az itt és mostban, mert a teste itt van fizikailag. Számos írásomban említettem az elmúlt években a JELenLÉT kérdését és elengedhetetlenségét a tudatos valóság hangolás végett. De most úgy gondoltam, kicsit összefoglalásként elmondom, hogy tapasztalásom alapján mi a jelenlét, és milyen típusait különböztetnék meg. Nem kell persze egyetérteni, de gondolkodni ér... mint mindig.

Először is nyilván meg kell említenem a legalapvetőbb és legnyilvánvalóbb jelenlétet, ami maga a fizikai jelenlét, azaz, hogy testileg, anyagba formálva itt vagyunk a most pillanatában. Erre gyakorlatilag minden élő és holt képes, azaz azon élőlények, melyek most épp élnek vagy valaha is éltek. Igen, attól még fizikailag bizonyos mértékben és értelemben jelen vannak a holtak is, hogy lélek és szellem, avagy tudat nem lakja már földi járművüket, kijelző készüléküket.

Attól még persze az egykori testet alkotó elemeknek, atomoknak megvan a maguk "kis" tudatossága, csak legfeljebb, már nem szolgálják egy magasabb tudat/szellem megnyilvánulását, EGYségét, SZERvezetét, RENDszerét, hanem a Természet szellemei, törvényei lettek tapasztalásuk fő irányítói, meghatározói, és ennek "szellemében" alakulnak át és teszik dolgukat valami más rendszerbe beépülve például.

A következő szint, úgy gondolom, hogy a LÉLEKjelenlét, ami több különálló posztot is megérdemelne, és már terveztem is, viszont ma reggel úgy ültem le a kávémmal az "ámítógéphez", hogy fogalmam sem volt még, hogy miről fogok írni. Amikor a lélekjelenlétes élményeimen, tapasztalásaimon kezdtem kontemplálni, úgy éreztem, le kell írnom a felbukkanó gondolataimat magáról a jelenlét típusairól, mert lehet, hogy ez is segít jobban megérteni másoknak a valóság megélésének különböző aspektusait. Nem beszélve arról, hogy volt olyan kedves olvasóm, aki rá is kérdezett konkrétan a jelenlét hogyanjára. Bízom benne, hogy válaszra talál mindenki ebből a gondolatfolyamból és meríteni tud belőle saját javára.

Úgy gondolom, hogy a lélekjelenlét jelensége mindenki számára ismert. Olyankor szoktuk ezt a kifejezést használni, amikor valamiféle vészhelyzet, baleset, katasztrófa, trauma megélése közben egy (vagy több) résztvevő látszólag valami ember feletti teljesítményt nyújt. Sokszor csodával határosnak is szokták ezeket az eseményeket, "élményeket" aposztrofálni, pontosan azért, mert az elme, illetve az elmén keresztül tapasztaló emberek számára felfoghatatlan, ami történik ilyenkor.

Azt tapasztaltam eddigi életem során, hogy alapvetően kétféle ember van. Az egyik minden élethelyzetét az elmén keresztül éli meg, tapasztalja, tehát esélyt sem ad arra, hogy lélekjelenléte legyen egy adott helyzetben, olyannyira rabja a matériának és ennek a világnak. Gondolatai kizárólag vagy főként a fizikai síkhoz kötöttek. Ezek az emberek azok, akik például vezetés közben egy vészhelyzetben lerántják a kormányt és ezzel együtt autójukat is az árokba, az út menti fának, és a vészhelyzet megoldása, szerencsés kimenetele helyett karjaikkal elbarikádozzák arcukat, ezzel szinte megpecsételve sorsukat.

Ilyenkor, ennél a megélési típusnál a félelem, rettegés, halálfélelem lesz úrrá és eszerint cselekszik az ember, ennek megfelelő idővonalon találja magát. Hirtelen, meggondolatlan és túlzó mozdulatokat tesz, amivel több kárt okoz, mint amivel megúszhatná, ha lenne lélekjelenléte, azaz átengedné elméje a helyzet kezelését a léleknek.

Ugyanez hiányzik azokból, akik egyszerűen leblokkolnak egy vészhelyzetben, aminek a sokkja sakkban tartja őket. Például az erdőben sétálva majdnem rálép egy alvó, összetekeredett hatalmas viperára. Ebben a helyzetben is két út van, mint mindig. Az egyik az, hogy sikítva ledermed az ember és még talán bele is rúg egyet a kígyóba reflexből, ami erre visszatámad és megmarja támadóját. A másik pedig lélekzet visszatartva egyszerűen továbbáll, sőt, még arra is marad lélekjelenléte, hogy egy szép fotót is készítsen a mérgeskígyóról... ha pedig túl homályos lett a kapkodástól, akkor gyorsan még egyet ellő, hogy legyen emlék róla. (Ez kivételesen nem velem esett meg, hanem a párommal, miközben én a kis tó másik oldalán voltam. A kép most nincs itt nálam, de utólag felteszem ide.)

Megemlíthetném ugye azt a traumámat is, amikor a tunéziai tengerparton ért sportbaleset után a járdán ülve tartottam kezemmel a nagylábujjamat, ami kb. 2 milliméternyi bőr által ragaszkodott még lábfejemhez. Nem volt könnyű, különösen, hogy látni se bírom a vért és egyáltalán, kiráz a hideg bármiféle testi sérülés láttán, hallatán. Persze nem csak ezért nem lettem ORVos. De akkor is ott, a lélekjelenlét mentett meg, mint a több tucat másik esetben, és sokszor élet és halál kérdésében.

Fél órát vártam ott a járdán ücsörögve, leszakadt lábujjammal a kezemben, a másikkal lábfejemet elszorítva, vérben tocsogva, mert nem jött a mentő. Nem volt kellemes élmény és érzés. Többen, akik körülöttem álltak és próbálták tartani bennem a lelket, sorra dőltek ki a látványtól. De én nem tehettem meg, mert tudtam, hogyha elájulok, akkor elveszíthetem a lábujjam, vagy még rosszabb is történhet. Egyre csak azt ismételgettem, hogy "ez nem lehetséges, ez nem igaz, ez nem lehet valós", mert egyszerűen nem fért bele a valóságomba, hogy ilyen trauma érjen, de valahogy mégis megtörtént. Viszont mégsem utaztam rá, mert inkább úgy döntöttem, hogy "ez nem valós". Szerintem ez is sokat segített abban, hogy ne rosszabb legyen a kimenetel, hanem lehetőleg jobb.

Kizárólag a légzéstechnikák és a tudatos lélekjelenlét segítettek, hogy ott legyek a mostban. Ez mentett meg... tudom. Valami emberfeletti kellett akkor, és a következő napokban is, hogy azt a fájdalmat kezelni tudjam. És ez "csak" egy nagylábujj volt. Amit persze sikerült visszavarrniuk a magánklinikán, ahol két és fél óra szenvedés után jutottam a műtőbe mindenféle fájdalomcsillapító nélkül addig a pontig. Ugye arra kellett várni, hogy a magyarországi utazási biztosítóm visszaigazolja a biztosításomat és fizetésképességüket.

Mondanom sem kell... először kötöttem így biztosítást az utazásra, és még vicceltem is az utazási irodában a hölggyel, hogy "na, jó, legyen a drágábbik, mert az többet fizet halál esetén". Hát utólag már láttam, hogy ez nem volt ennyire vicces. Sőt, ha az olcsóbbat kötöm meg, akkor inkább bele se gondolok, hogy mi történt volna velem, hiszen így még egy hét hotelemet is fizették, mivel nem repülhettem.

Aztán lélekjelenlétemet nem hagyhattam alább a műtőbe kerülve sem, hiszen tudni akartam, hogy mi folyik. Hiába igyekeztek az orvosok győzködni, hogy "ne aggódjon, vissza tudjuk varrni". Nem szerettem volna lábujj nélkül ébredni. Szerencsére epidurális érzéstelenítést kaptam, tehát észnél lehettem közben. Hát nem tudom jobb volt-e így. Ugyanis egy ponton elkezdett a hideg rázni, a pulzusom 200 felé szaladt, és bár nem éreztem a testem gyomortól lefelé, valahogy csak érzékeltem, hogy mozog a lábam is, mert hallottam, hogy a doki is leállt a fúróval vagy valami elektromos szerszámmal. Bíztam benne, hogy nem fűrész.

Ekkor ismét le kellett magam tudatosan csillapítani és előhúztam tarsolyomból a légzéstechnikákat, melyek segítségével sikerült 63-ra levinni a pulzusomat néhány perc alatt. Mire ezen túl voltam és a reszketés is leállt, jött az újabb kihívás... kisípolt a monitor, azaz "flatline" állt be, mint amikor az ember szíve leáll. A műtős odajött és rám nézett, láthatóan még éltem, de azért némi aggodalom kiülhetett az arcomra, ahogy néztem a mellettem lévő monitorokat és mind azt mutatta, hogy már nem élek.

A műtős megveregette a monitorokat picit, mire azok lekapcsolódtak, kiment az áram. Na, mondom, mi jön még. Aztán pár perc múlva végre ismét sikerült életet lehelni beléjük, és így picit jobban éreztem magam a körülményekhez képest. Ezután még kétszer állt le a monitorok szerint a szívem, bár én nem igazán éreztem ebből semmit. Inkább az zavart, hogy az epidurális érzéstelenítő már a tüdőmre is ráterjedt és az kezdett lezsibbadni és egyre nehezebben lélegeztem emiatt. Na jó, nem mesélem tovább, majd talán a regényemben részletesebbek lesznek a történeteim.

A lényeg, hogy akkor és ott én nyilván nem úgy éltem meg ezt az egészet, hogy "hú, most lélekjelenlétem van". Inkább utólag kezdett ez letisztulni bennem, főleg, amikor a hotelbe visszatérve néhány nap kórház után, sorra jöttek oda például a hotel helyi animátorai, akikkel ugye a balesetkor éppen strandröplabdáztam, és mesélték, hogy ők kívülállóként miként élték ezt meg. Ami nekem ugye természetes volt, mármint az, hogy nem beájulok a traumától, hanem észnél vagyok és megélem, bármennyire is sokkoló és fájdalmas volt, másokban valamiféle tiszteletet vívott ki, amin én csodálkoztam és meglepetésként ért, ahogy egyre többen kifejezték ezt felém.

Hány és hány autó- és motorbalesetet úsztam így meg, te jó ég... több tucatnyit. Már-már olyan érzésem kezdett lenni egy idő után a húszas éveim közepén, hogy "elpusztíthatatlan" vagyok, vagy az őrangyalom nagyon keményen vigyáz rám, mert már tényleg csodával határos kezdett lenni, hogy mennyi mindent megúszok. Utólag persze rájöttem, hogy mindezt főként a LÉLEKjelenLÉTnek köszönhetem. Olyan élményeim vannak, amiket ha leírnék, úgy éreznéd, hogy valami hollywoodi akciófilmet néznél, de komolyan. Ezeket csakis úgy élhettem túl kisebb karcolásokkal maximum, hogy a vészhelyzetben nem sokkoltam be, nem dermedtem le, nem engedtem az elmének az irányítást, hanem átvette a LÉLEK a szerepet, és szó szerint "kihúzott a csávából".

Ez pedig szerintem akkor lehetséges, ha az emberben létezik egy olyan alap HAJLAM, azaz olyan természetes képesség, program, ami KIZÁRJA annak lehetőségét, hogy megéljen bármilyen nagyobb testi sérüléssel járó traumát, azaz NINCS BENNE A PAKLIBAN. Magyarul, még ha útjába is kerül egy vészhelyzet, abban a pillanatban a LÉLEK átveszi az irányítást (mert az elme tudja, hogy itt és most át kell adnia a stafétát, hisz ez nem az ő területe, hogy ilyen helyzetben reagáljon), és egy olyan idővonalra hangolja a valóságot, ahol pont emiatt csodával határosnak tűnik a végkifejlet, a megoldás, mert valahogy mindenki megússza sérülés nélkül, vagy kisebb sérülésekkel.

Még mielőtt arra gondolnál, hogy "de hát akkor mégis hogy történhetett meg veled az a tengerparti baleset", arra a következőt tudom máris válaszolni. Előzménye volt. Egy olyan dolog, ahol még volt választásom, és akkor nem történik meg. Tehát kaptam én előtte egy esélyt, tudod? Ugyanis utolsó esténk volt ott, másnap hajnalban repültünk volna haza. Épp azon voltunk párommal, hogy a tengerparttól búcsút veszünk és megyünk pakolni. Igen ám, de az egyik animátor srác odajött és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem strandröpizni egyet.

Ez azért is fura volt, mert két hét alatt egyszer se hívtak. Pont akkor, amikor mennénk pakolni, utolsó este. Mivel sajnos akkori énemben azért volt jelen némi "na akkor most megmutatom a nemzetközi csapatnak" és persze páromnak is "villoghatok" típusú egotisztikus hozzáállás, hát bele is estem a csábítás csapdájába. Aztán az lett a következménye, ami. Tehát kaptam én esélyt a "megúszásra", de az elmés egónak villoghatnékja támadt, ezért nem hallhattam lelkem csendes sikolyát, hogy "csak ezt ne!"

Hány olyan történetet hallunk vagy látunk, amikor valaki visszamegy az égő házba a gyermekéért, a szeretett macskájáért és jó esetben még meg is ússza... persze sajnos nem mindenki ennyire "szerencsés". Vannak, akik egy balesetkor, kollektív trauma, katasztrófa esetén mutatnak ember feletti teljesítményt. Ők mind LÉLEKjelenLÉT által képesek erre. Ha valaki vészhelyzetben elméjével kezdene gondolkodni, akkor a rettegő és sokkolt elmével semmire, de legalábbis semmi jóra nem jutna az ember, mert még a logikai gondolkodás is nehéz lenne, ami egyébként sem vezetne feltétlen helyes megoldáshoz.

Lehet-e tanulni, megtanulni, gyakorolni a lélekjelenlétet? Jó kérdés. Nehéz erre válaszolnom, mert valahogy nekem ez mindig is adott volt, és nem állíthatom, hogy mindenki hiphop el tudja sajátítani, ha nem született hajlam ez nála. Én csupán azt tudom elmondani, hogy véleményem szerint azért lehet ebben is rutint szerezni. Ezt úgy értem, hogy az elmúlt 20 évben tapasztaltak számomra olyan erős hitet tettek lehetővé, hogy tényleg képes vagyok a legdurvábbnak látszó balesethelyzetben is teljesen hidegvérrel, és rezzenéstelen arccal megúszni azt. De ez nem jelenti azt, hogy elbízom magam. Sőt, sokkal éberebb vagyok ettől bárhova is megyek. Mégis ad ez egyfajta biztonságérzeted, hogy HISZEM ÉS TUDOM, ha bármi necces helyzetbe kerülök, védelem alatt leszek és a számomra lehető legjobb és legkevésbé fájdalmas/veszteséges módon fogok kikerülni.

A fizikai jelenlét ugye valójában "semmit" nem jelent, hiszen az emberek nagy része elméje által vagy a múlt eseményein kattog vagy a jövőn aggódik, ezért aztán kevesen vannak itt és most. Ugyanis, amikor engedjük, hogy az elménk zaja túlharsogja lelkünk csendes (meg)érzéseit, olyankor valójában nem vagyunk jelen csak testben. De még ha elménkkel koncentrálnánk is a jelen pillanat történésére, akkor is csak korlátozott jelenlétről lenne szó, hiszen a lélek és a szellem, avagy a tudat magasabb megnyilvánulásai az elme által korlátozottan tudnak csupán hatni a mostban.

Próbálj meg például elméből vezetni, majd válj te magad a közlekedés áramlatává, aminek autód egy cseppje csupán. Tapasztaltad már, megélted már a különbséget? Ha elméden át vezetsz, akkor annak reakció ideje rendkívül rossz. Ráadásul mindenre figyelni akar, emiatt aztán alig látod valójában, hogy mi történik az úton. Figyeled, ahogy sebességet váltasz, ahogy nyomod a gázt, vagy épp a féket, ahogy tekered a kormányt, belenézel egyik tükörbe, másikba, harmadikba, hoppá eléd lép egy gyalogos, fék, kormány elránt, jaj, szemből jön egy másik autó... és a többi... lehetetlen úgy vezetni balesetmentesen, hogy az elme vezet... szerintem legalábbis.

Mehetnék tovább, számos példával, hogy miként segít a lélekjelenlét egy-egy elme által elképzelhetetlennek vagy lehetetlennek látszó eseményt egy számunkra legmegfelelőbb idővonalra hangolni. Talán majd fogok erről külön posztolni, hogy megosszak néhány izgalmasabb, látványosabb történetet.

Viszont ezzel még nincs vége a jelenlétek történetének. Hiszen létezik még egy fajta JELenLÉT, ami maga a TUDATOS JELENLÉT. Egyelőre ez az általam megélt legmagasabb fokú jelenlét; legalábbis nekem személy szerint nem sikerült még e felé mennem, ezért nem nyilatkozhatom arról, amit nem éltem meg.

Ez a fajta jelenlét egyfajta tudatos hangolása a jelen pillanatának, legalábbis tapasztalásaim és saját szemszögem alapján ezt így tudom leírni szavakkal. Nyilván van úgy, hogy az ember egy olyan helyzetben találja magát, amiből az elme logikus működése alapján nem lát kiutat és nem tudná megoldani. Számos ilyen történetet is megosztottam már az elmúlt években, ezért nem is ragoznám nagyon tovább. (Bár ezek erre az új blogra még nem feltétlen kerültek fel, de ezt a közeljövőben pótolom!)

A lényeg, hogy nincs az embernek ideje arra, hogy egy történés közben mély meditatív állapotba kerüljön, hogy a Teremtést vagy a Tudati Mezőt, Mátrixot faggassa megoldásokat illetően, vagy várjon valamiféle "isteni" beavatkozásra. A tudatos jelenlét esetében is természetesen arról van szó, hogy az elme a háttérbe vonul, átengedi a teret a Szellemnek. Egy zajos elmével teleharsogott "templomban" sem a Lélek, sem a Szellem nem tud kellőképp jelen lenni. Sokan küzdenek azzal, hogy lecsillapítsák elméjüket, vagy egyenesen "kiiktassák"; ez utóbbi persze elvileg lehetetlen vállalkozás.

Tapasztalatom alapján, az a lényeg, hogy "le kell kattanni" ahhoz erről az anyagi világról és annak látni, ami, valamint a fizikai síkon megélt valóságunk bizonyos szegmenseiről is, hogy elménket bármikor vigyázzba állíthassuk, hogy utat engedjen akár a Léleknek, akár a Szellemnek. Ehhez fel kell adnunk számos értelmetlen ragaszkodásunkat, és azt a hajlamunkat, hogy bizonyos dolgoknak oly nagy jelentőséget tulajdonítunk, holott a Teremtés számára, illetve az Önvalónk számára teljesen lényegtelen dolgok. Ez nyilván szintén feszültséget szül, amire semmi szükségünk.

Nincs egyáltalán arról szó, hogy az egyik ember jobb, okosabb, vagy életrevalóbb, mint a másik. Van, aki bepánikol, leblokkol egy helyzetben, van, aki cselekvőképessé válik ehelyett. MINDKETTŐ TELJESEN TERMÉSZETES DOLOG! Az, hogy melyik útválasztásnak aztán mi az eredménye egy másik kérdés. Az is lehet, hogy sokan nem is veszik észre, hogy választhatnak egy vészhelyzetben; hogy létezik egy olyan megnyilvánulása Forrásuknak, a Lélek, a Szellem, melyek segítségül hívhatók és olyan idővonalra hangolhatják át valóságunkat, aminek transzformációját valóban akár csodaként élhetjük meg.

Az egyik ember beengedi ezt a csodát, mert tudja, hogy létezik ez a lehetőség, hogy önmaga "szuperhőse" legyen, a másik pedig elzárkózik ettől tudta nélkül. Ennyi a különbség, nem több. Mégis Ég és Föld és gyakran élet és halál kérdése.

Bízom benne, hogy bár kissé hosszúra nyúlt posztom, érdemes volt végigolvasnod gondolataimat. Kívánom, hogy hasznodra váljon minden, amit ez a poszt adhat neked!

Szívből jövő szeretettel,

Képes Tamás (Inspirátor)