Olvasási idő: ~ 11perc

Azt is adhattam volna alcímnek, hogy "A -ka, -ke kaka a palacsintában", és ez sem állt volna messze az igazságtól. Ma egy olyan sokakat érintő témát fogok kicsit boncolgatni, ami hideg zuhany lehet. Nekem is az volt, amikor megláttam, felismertem, hogy mit is művelünk a túlzásba vitt vagy helytelenül használt kicsinyítő képzéseinkkel, azaz valóságtorzító hozzáállásunkkal. Egész életemet végig kísérte valójában ez a jelenség. De csak most állt össze számomra is, hogy milyen lényeges szerepe is lehet az életünkben ennek. Engedd meg, hogy eléd tárjam a bennem felmerülő gondolatokat, sugallatokat ezzel kapcsoltban őszintén és kertelés nélkül.

Mint minden alkalommal, ez az üzenet is természetesen főként nekem, elmés énemnek szól. Ne vedd magadra, ami nem a tiéd. Szándékom abszolút szeretettel teli és segítő, ezért kérlek, fogadd te is szeretettel gondolatfolyamomat, még ha picit fájna is az igazság... értem, érted van... és egyébként sem kell egyetérteni vagy elfogadni ezt sem feltétel nélkül.

Bár nem mondanám kifejezetten és kizárólag hungarikumnak a kicsinyítő képzést, hiszen más nyelvekben is megtalálható ez a jelenség, azért Magyar honban talán még ma is elég divatos személyeket és egyes dolgokat kicsinyíteni. Hányan nőttünk úgy fel, hogy szüleink agyon -ka-ke-ztek bennünket? Tomika így, Tomika úgy, Ádika, Petike, Évike, Andika, Klárika és még valahány név a naptárban. Emellett még klasszikus a "KISfiam", "KISlányom" kifejezések is.

Viszont, mint minden más esetben is, itt nem arról van szó, hogy nem szabad kicsinyítő képzőket használni, mert az egy az egyben káros és rossz hatással van az emberre. Megint arról szól a fáma, hogy MI A HELYES használat, a MÉRTÉK, a SZÁNDÉK, a HOZZÁÁLLÁS. Ugyanis, amikor valamit annak helyén alkalmazunk, akkor az teljesen RENDjén van.

Tehát, ha egy valóban kisgyerekre, mondjuk az 5 éves kis Tamásra utalunk úgy, hogy "Tomika" az nyilván teljesen rendben van, hiszen ő még egy KISfiú. Ezért nyugodtan lehet rá "KISfiam"-ként vagy "KISgyerekként" hivatkozni, HISZEN AZ. Az ő esetében és korában még talán lehet nyusziKÁról, kutyusKÁról, lovacsKÁról beszélni még ha nem is éppen állatkölykökre utalunk ezzel. De mi van, ha pont így kezdődik minden? Hogy egy nagyobb dolgot kicsinyítünk le a gyerek kedvéért, csak mert úgy "cukibb" és aranyosabban hangzik. Netán így fejlődik ki bennünk ez a torzító "lencse"?

A gond aztán ott folytatódik és bontakozik ki, amikor ez a kicsinyítés nem marad el, ahogy felnövünk. Természetesen, a KIScica  és KISkutya az még akkor is helyes hivatkozás, ha 100 évesen tesszük ezt, AMENNYIBEN VALÓBAN kölyök cicáról és kutyáról beszélünk. Bizonyára egyértelmű számodra is ez a különbség.

Mindennek megvan a helye és ideje, bármilyen közhelyesen is hangozhat ez pont az én "számból". Arra jöttem rá, hogy ebben az egészben a kulcs az, hogy MIT ÁLLÍTUNK EGY LÉTEZŐ DOLOGRÓL, azaz HOGYAN VISZONYULUNK EGY LÉTEZŐHÖZ. Más szóval, milyennek látjuk azt a maga valójában. Annak látjuk, tituláljuk, AMI? Vagy netán másképp tekintünk rá? Netán valami nagy és fontos dologra hivatkozunk kicsinyként és ezzel tesszük lényegtelenné? Mi ez a jelenség valójában? Megmondom...

TUDATI ZSUGORÍTÁS!

Ez nyilván nem azt jelenti, hogy a tudat zsugorodik, hanem azt, hogy az ember tudatában ez a kicsinyítő "lencse" azt okozza, hogy mindent ZSUGORÍT, ami fókuszába kerül. Ha épp gyermekeiről vagy hozzájuk beszél a szülő, akkor még középkorúként is "KISfiam", "Tomikám" marad számára, azaz felnőtt embert gyermekké zsugorít, kicsinyít, amennyiben még most is a kisgyermeket nosztalgiázza felnőtt gyermekébe és nem szimplán becézget. Nyilván nehéz ezt egy szerető szülőnek megérteni, főleg, ha egész életében előszeretettel alkalmazta e kicsinyítő képzőket, és gyermekei akár 40-50-60 évvel születésük után is ugyanazt a nosztalgikus érzést keltik benne.

Viszont, ha ezt a felnőtt korú gyermek folyton hallja és nem elég erős az önképe, az önértékelése, az önbizalma, akkor ez bizony még inkább tehet a lapátra és saját maga is zsugorodik ezáltal önmaga előtt, illetve tudat alatt. Bízom benne, hogy egyértelmű, hogy ezúttal sem lehet általánosítani, hiszen mind különbözőek vagyunk, egyedi beállítottságokkal, emiatt a hatás is nyilván más és más mértékű!

Viszont így nagyon el lehet kaszálni egy arra HAJLAMOS embert sajnos teljesen tudtunkon kívül és hiába a legjobb szándék vezérel bennünket, hiszen csupán a szeretetünket próbáljuk kifejezni ilyetén módon. Ugyanis, aki szellemileg és lelkileg nem elég érett és fejlett, az könnyedén MAGÁRA VESZI az efféle külső ingereket és tudat alatt befolyásolhatják őt.

Van, aki persze 18 éves korát betöltve szó szerint elutasítja ezt a fajta kicsinyítést, és megkéri szüleit, hogy többé ne "Tomikázzák", hiszen az ő neve Tamás vagy Tomi, legjobb esetben is. Sőt, már nem is "KISfiam", hanem "fiam". Mert tudat alatt is érzi, hogy ez hátrányos számára. Egyszerűen arról van szó, hogy...

NEVEZZÜK NEVÉN A GYEREKET!

A szó legszorosabb és elvont értelmében is. Ugyanis nagy kalamajkát okozhatunk magunknak és másoknak is, ha egy létezőről VALÓTLANT állítunk, azaz a valóságnak NEM megfelelően viszonyulunk hozzá, vagy mutatjuk be. Hiszen TORZULást idézünk ezzel elő, egyfajta tudati feszültséget, aminek mindig ára van. Mivel a kiegyensúlyozó erők fel fognak lépni, hogy helyre tegyék ezt.

Természetesen, nem feltétlen a nevek becézgetése az, ami a legnagyobb problémát és torzulást jelenti. Sőt, az is lehet, hogy valakire esetleg még hízelgő vagy jó hatással is van ez és a legkevésbé sem csorbítja önértékelését. Nyilván az is számít, hogy az ember milyen szándékkal, érzelmi töltettel mondja, hiszen lehet, hogy semmiféle lekicsinylő vagy torzító hatás nem kíséri a becézést, hanem egy játékos vagy szeretetteli megszólítás csupán, ami a címzettet sem érinti "károsan" még tudat alatt sem.

Viszont most arra szerettem volna inkább fókuszálni, ami valóságunkat rossz irányba terelheti, még ha nem is általánosan mindenkit érintendően. És biztos, van ilyen is, ezt tapasztalatból tudom, ezért fontos erről is beszélni. Persze vannak, akik nem csupán a neveket, személyeket becézgetik ilyen formán, hanem egyéb szavakat, dolgokat is kicsinyítenek. "Jött egy kis pénz a számlámra", "Ez csak egy kis szerény ajándékocska", "Kis dolog ez, semmi különös", "Ez csak egy világbajnoksági aranyérem volt, semmi több" és a többi. Még egyszer hangsúlyozom, hogy azzal semmi gond nincs, ha VALÓSAT állítunk. Tudod, miért?

MERT AKKOR NEM LÉP FEL A TUDATI ZSUGORÍTÁS!

Hiszen zsugorításról csak akkor beszélhetünk, ha egy létezőre KISEBBként hivatkozunk, mint az valójában. Úgy vélem, hogy ez egy tévhitből kialakult tudati vírus igazából, ami ha megfertőzi az ember szellemét, akkor HAJLAM alakulhat ki belőle. Viszont ez a hajlam képes lehet életünk minden területén, helyzetében egyfajta alaphangot, hangolást megütni, hiszen, ahogy már említettem, egyfajta "lencseként" szolgál, amin keresztül a tudat betekintést nyer az ember életébe, külső világába. Ezért az ilyen programozottságú ember hajlamos lehet mindenét zsugorítani. Így lehet az is például, hogy ezek közül az emberek közül a legtöbbnek problémája van a megélhetéssel, az anyagiakkal, az önértékelésükkel, az önszeretetükkel, önelfogadásukkal, hiszen MINDENT ZSUGORÍTANAK. Vajon véletlen lenne nyelvünkben a "zsugori" vagy "kicsinyes" szó? Nincs esetleg itt némi összefüggés? Persze távol álljon tőlem, hogy most ezzel bárkit is címkézzek vagy ítéljek, akinek szinte lételemévé vált a becézgetés, kicsinyítgetés.

Ez olyan, mintha egy olyan szemüvegen át néznénk és tapasztalnánk a világot, ami mindent lekicsinyít, tehát torzulást idéz elő. Hogyan lehetne több vagy sok pénzed, ha mindig azt látod és érzed, hogy milyen kicsi van? Hogyan érhetnél el nagyobb dolgokat az életben, ha minden olyan kicsi kis cuki, és minél inkább nézed, annál kisebbnek tűnik?

Hát pontosan ilyen metafizikai szemüveg van az ember tudatán is, ami aztán mindent zsugorít, amire csak fókuszál. És ha fókuszunk tárgya vagy személye nem eléggé tudatos vagy erős, sajnos befolyással is lehet kicsinyítésünk, zsugorításunk rá nézve. De legjobb esetben is a mi saját valóságunkban pont olyannak fogjuk megtapasztalni a dolgokat, amilyen szemüvegen át nézzük és látni véljük őket!

Itt megint arról van szó, hogy sajnos ma már elfelejtettük a szavak varázsát, mágikus erejét, és a mögöttes tartalmukat. Mondhatni, szabadon dobálózunk a szavakkal, mintha semmit sem jelentenének, pusztán betűk értelmes és értelmezhető egymásutánisága lennének. Ha az ember ismét megtanulna vagy tudna tudatosan kommunikálni, akkor nyilván nem ártana szándékkal sem magának, sem másoknak.

Ezért olyan fontos, hogy ezeket a tudati vírusokat és helytelen használatokat felfedjük, leleplezzük, és elgondolkodjunk rajtuk, hogy tisztábbá, tudatosabbá tehessük magunkat és az általunk megnyilatkozó Szellem számára nyelvünket is. Hiszen a nyelv nem azért van, hogy pletykáljunk, lökjük a sódert bele az éterbe, hanem a Szellem szeretne megnyilvánulni általa... már, ha engedné egós elménk, ugye a maga fene nagy zajával.

Természetesen, van ennek egy ellen pólusa is, a NAGYÍTÁS, amikor valamit lényegesen nagyobbnak tüntetünk fel vagy látunk, mint amilyen. Ezek a túlzások mindig visszacsapnak valamilyen módon. Óvakodjunk tőlük, amennyire csak lehet... amennyiben jót akarunk magunknak és szeretteinknek egyaránt. Sajnos a világunkra nagyon is jellemző egyébként az, hogy egyes fogalmak, ideák átfestésre kerülnek az idő múlásával, és ezért már korántsem azt jelentik, mint amik valójában, vagy eleve hazug imázst teremtenek nekik. Ma már a fekete az fehér, a fehér az fekete; ilyen szinten kifordult magából a világ.

Rendkívüli jelentősége van éppen ezért az emberiség fennmaradása érdekében annak, hogy ki tudjuk szűrni az alapvetően hazugságra és szemfényvesztésre berendezkedettek próbálkozásait, mellyel efféle hamisságot és istentelenséget csempésznek ember milliárdok tudatába, nyelvezetébe.

Ennek az egésznek valójában az a lényege, hogy MIKÉNT TEKINTÜNK A VILÁGRA, HOGYAN VISZONYULUNK A MINDEN LÉTEZŐHÖZ, AZ ÉLETHEZ, hiszen EZ szolgál valóságunk alapjául! Ideje lenne talán magunkat és világnézetünket is felülvizsgálni a jobb és szebb élet idővonalának bevonzása végett, mert akár ilyen "kicsin" is múlhatnak nagy dolgok! Bár bizonyos értelemben elég nagy pofon volt számomra ez a felismerés, mégis boldoggá tesz, hogy ma is tanulhattam valamit. A hozzáállás, hajlam, beállítottság, hangoltság/hangolat a legfőbb kulcsszavak az emberi élet és a valóság teremtésének megértéséhez, véleményem és eddigi tapasztalataim szerint.

A tükör akkor végzi a dolgát jól és istenadta módon, ha se nem ZSUGORÍT, se nem NAGYÍT, hanem egy az egyben visszatükröz, azaz TORZÍTÁSmentesen látja és láttatja a világot. Hogy minden valójában az lehessen, AMI. De legfőképp, tégy belátásod szerint, ahogy Te jónak látod. Azért elgondolkodni ér... mint mindig.

Szívből jövő szeretettel,

Képes Tamás (Inspirátor)