Olvasási idő: ~ 19perc

Lassan négy éve is van már, hogy először kifejeztem gondolataimat, felismeréseimet, tapasztalataimat a valóságunk mögöttes mechanizmusairól, a Teremtésről, és immáron egy éve blogolni is elkezdtem (kinőve a Facebook kereteit) és számításaim szerint csupán az elmúlt évben nagyjából 1000 oldalnyi elmélkedést, Forrásomban való elmerülést vetettem képernyőre nagyjából 300 posztban, némi átfedéssel a blogok között. Megírtam nagyjából három könyvet gyakorlatilag úgy, hogy "észre se vettem". Ennek ellenére, mindig van egy újabb szög, egy újabb felismerés, egy újabb mélység, egy újabb kulcs, amit a folyamatos tudati tágulás, fejlődés és tisztulás által az ember jobban megért. Mintha egy-egy kis puzzle darabka kerülne helyére ilyenkor a gigantikus képben, amitől az tisztábban kivehetővé válik.

A mai témám is egy olyan, aminek már régen evidenciának kéne lennie számomra is. De valamiért az embernek időbe telik olykor bizonyos tudást, igazságot, mechanizmust feldolgoznia, hiába olvas róla, vagy netán még egyet is ért vele. Ettől még nem lesz gyakorlati tudás belőle, és az életünk sem fog megváltozni, mert csupán információ marad. Pedig már ezt is úgy tűnt, hogy értjük és felfogjuk. Hiába érzem és gondolom azt, hogy az elmúlt években általam felfedett kulcsok, leleplezett ármányok már egy olyan tudást kéne, hogy az olvasó "kezébe" adjanak, azaz inkább tudatában olyan ajtókat nyissanak, melyek segítségével már az egyedi paradicsomunkban csücsülhetnénk és élvezhetnénk a Teremtés csodáit.

Valamiért mégsem így van. Mert sem az olvasás, sem ezen tudások magomból való kiírása természetesen NEM elegendő ahhoz, hogy lényegi változás történjen életünkben, egyedi valóságunkban, életfilmünkben. Továbbra is elkövetjük ugyanazokat a hibákat, mérgelődünk a Világtükörben megjelenő tükröződéseken, holott mintha megértettük volna, hogy ettől csak minden rosszabb és súlyosabb lesz.

Úgy tűnt, hogy azt is megértettük, hogy ha HAJLAMOSAK vagyunk a panaszkodásra, kritizálásra, negatív gondolatok és érzelmek gerjesztésére, akkor csak ártunk magunknak és környezetünknek, szeretteinknek, hiszen még több okot kapunk az élettől, hogy ezen ragaszkodásainkat kiélhessük. Nyilván nem mindenkire igazak ezek, hiszen azért biztos vannak olyanok, akik sokkal komolyabban veszik ezt az egész tudati fejlődést és az esélyt, hogy átvegyék a gyeplőt a valóságuk felett, mely gyakran esztelenül száguldó vadlovakra hasonlít... mivel tudatosságunk nincs jelen irányítóként, hanem csupán elszenvedője a körülötte börtönfalakként emelkedő körülményeknek.

Szerintem sokan még most sem hiszik el igazán szívükben, talán nem merik, hogy valóban hatással lehetünk sorsunkra, valóságunkra, MERT SEMMI SINCS KŐBE VÉSVE, hiszen minden a MOSTban dől el valójában, még ha ebbe a múltból magunkkal cipelt hatalmas zsák tartalma is belejátszik.

Ma a nyugtázatlan siker, nyugtázott kudarc témája merült fel bennem, mint lehetséges kulcs, ami segíthet felismerni valóságunk negatív hangolásának egy talán nehezen észrevehető problémáját.

Valójában nagyon sokan úgy lettünk programozva, hogy alapvetően a sikereinket, bármily aprók is, HAJLAMOSAK vagyunk készpénznek venni, míg ha kudarc ér bennünket, azaz valami NEM ÚGY JÖN ÖSSZE, AHOGY AZ ELMÉNK FORGATÓKÖNYVE SZERINT K.É.N.E., hogy legyen, akkor bizony azonnal hatalmas energia lenyomatot hagyunk magunk után, ami szó szerint MEGPECSÉTELI jövőnket. Ugyanis egy-egy kudarc élménye aztán szépen mintává érik és egyszercsak azon kapjuk magunkat, hogy már szinte sorozatosan kapjuk az ívet, és a siker messzire kerül bennünket. És itt most nem olyan sikerről beszélek, hogy valaki világsztár lesz, vagy arénákat megtöltő motivációs előadó, hanem szimpla hétköznapi dolgokról.

HAJLAMOSAK vagyunk bizony a kis dolgokat már nem is értékelni, pedig ha felismernénk bennük is a sikert, és AZOKAT NYUGTÁZNÁNK magunkban, akkor gyökeresen megváltozhatna életünk és a bennünket sivár, kiégett tájakra kalauzoló vakvágányról hipp-hopp visszakerülhetnénk egy olyan vágányra, mely mesés tájakon keresztül visz bennünket egy varázslatos élet felé. Illetve, már maga az utazás is élvezetesebbé, varázslatosabbá válhatna.

Nem véletlen emeltem ki a HAJLAMOS szót. Előzőekben már írtam a HAJLAM-ról, amit ide kattintva olvashatsz, ha lemaradtál róla. Fogok is még erről írni, mert nagyon izgalmas kulcs, hiszen a hajlam valójában egy "időutazó", és képes a jövőnk potenciáljait formálni, azaz pontosabban hangolni számunkra. De erről majd máskor. A lényeg, hogy elengedhetetlennek tartom, hogy felismerjük hajlamainkat, mert bizony sokszor ezek teszik fel az "i"-re a pontot, és mondják ki az utolsó szót egy-egy helyzet kapcsán.

Akkor most egy pillanatra gondolj csak bele: Hajlamos vagy azt képzelni, hogy "na, mire odajutok már pont nem lesz" vagy "biztos pont az én méretemben nem lesz a leárazott cipőből" és a többi?

Magyarul: HAJLAMOS VAGY KUDARCRA ÍTÉLNI MAGAD?

Mert akkor sajnos hiába várod a sikert, hiába mantrázod magadnak, hogy ezúttal másképp lesz, most majd sikerülni fog, mert a hajlam szépen aktiválódik és mérvadóvá válik. Magadat átverheted, de az életedet irányító Szent Törvényeket, a Világtükröt, a KAPtárakat aligha, hiszen pontosan látják ezeket a hajlamaid által megpecsételt jövőbeli potenciálokat.

Talán érdemes lenne leülni szépen csendben, elővenni egy tollat és papírt, és leírni magadnak, hogy milyen hajlamaid vannak. Idézz fel helyzeteket, amiket ez befolyásolhat. Magyarul, ISMERD MEG MAGAD, tölts magaddal egy kis időt, hogy végre tisztábban lásd, miféle hajlamokat táplálsz, mert akkor világos lesz az is számodra, hogy miként szabotálod magad, és a várt sikereket.

Az embert születésétől fogva (meg még magzat korában is) folyamatosan ingerek érik, és ez sajnos a mai túlhajszolt világban inkább hasonlít egyfajta tudati szőnyegbombázáshoz, mint élvezhető és szent tapasztaláshoz. Szerencsére nem vagyunk egyformák, ezért amiről ma írok, nem is vonatkozhat mindenkire. (Viszont, akire nem vonatkozik, annak nincs is szüksége arra, hogy ezt olvassa, míg másoknak, bízom benne, hogy hathatós segítséget nyújt e kulcsok felfedése.)

Aztán telnek-múlnak az évek, cseperedünk, elvégezzük iskoláinkat, majd jön a nagy pofon, a nagybetűs ÉLET, bár pont az ellenkezőjének látszik olykor. Elkezdünk kritizálni, ez sem jó, az sem jó, ez sem jön össze, az sem. Mindent minősítünk: ez jó, az rossz, ez pozitív, ez negatív... és mindenhez ilyen gondolatokat és érzelmeket fűzünk. Így aztán negyvenes éveinkre szépen telepakoljuk azt a bizonyos metafizikai zsákot kudarcainkkal, sérelmeinkkel, önvádaskodásainkkal, keserűségeinkkel, és a többivel. Hú, de nehéz ez a zsák, ugye! És csodálkozunk, hogy míg mások trópusi szigeteken nyaralnak, mesébe illő életet élnek, mi meg a napi megélhetésünkkel küzdünk. Nyilván nem véletlen. Persze nem szeretnék általánosítani, és azt állítani, hogy minden emiatt van és ez mindenki esetében így van.

Valamiért teljesen átálltunk negatívba, és mindenben a hibát keressük, mert úgy érezzük, az élet ellenünk fordult, a Világtükör egy gonosz reptilián, aki ki akar bennünket csinálni és mindenütt keresztbe tesz nekünk... de ha ebben hiszünk, akkor vajon MI MÁST MUTATHATNA ÉS IGAZOLHATNA A TÜKRÖZŐDÉSÜNK?

Új állást keresek, ami nagyon jól jönne, mert több pénzt, előrelépési lehetőséget ígér és úgy érzem, "ezt pont nekem találták ki, én vagyok a legjobb jelölt". Aztán mégsem én kapom meg. Egy ilyen helyzetet ugye megint többféleképp lehet megélni és értékelni. De TE vajon hogyan értékelnéd? Ezt kell megvizsgálni! Biztos vagyok, hogy többen lennének azok, akik úgy vélekednének, hogy "nyilván negatív ez az élmény és egyértelmű kudarc, hiszen akartam valamit, volt egy célom, és nem értem el, nem sikerült, hát hogy máshogy lehetne ezt értékelni?"

És pontosan ezzel van a gond. Mármint, hogy az eseményeket értékeljük, ítéljük, minősítjük, ami nem is lenne probléma, ha a pozitív energiatartományban tudnánk ezeket tartani, még ha látszatra negatívnak is tűnhetnek a korlátozó elme számára. Viszont amint kudarcnak élünk meg valamit, azzal sajnos lefektetjük a következő követ az úton, ami a sorozatos kudarcok felé vezető utat építi számunkra.

Itt is nyilván alapvetően a hozzáállásunk a probléma, és épp ezért könnyen segíthetünk rajta, amennyiben hajlandóak vagyunk VÁLTOZTATNI A HOZZÁÁLLÁSUNKON. Elmondom, miért követünk el hibát azáltal, hogy kudarcnak vélünk valamit.

Ahhoz, hogy egy célt elérjünk, számos esemény láncolatának kell megtörténnie attól függően persze, hogy mi ez a cél. Ha csupán a villany felkapcsolása a szobában, akkor ez viszonylag hamar fog menni, bár el kell jutni azért a kapcsolóig... és ha sötét van a szobában, bizony még itt is adódhat akadály... hopp egy pár legó darabka, amit a gyerek szétszórt, majd a szék lába van útban, majd a padlón továbblépdelve olyan pontra lépünk, amitől kinyílik a szekrényajtó, amit persze nem látunk, ezért jól beverjük a fejünket, és mire a kapcsolóhoz érünk, már elmondtunk néhány cifrát, aztán "klikk!" és "b@ssza meg!" leverte a biztosítékot... MÁR MEGINT!

Valamiért úgy éljük életünket, hogy rá vagyunk már hangolva ezekre a kudarcokra, nem? Persze mondom, nem mindenki, hanem talán a többség. Azért bízom benne, hogy tévedek, és csak én töltöttem így el 43 évet az életemből, amiben azért voltak időszakok, amikor másképp ment, hát akkor voltam a "legsikeresebb" magamhoz képest, de az utóbbi 10 év viszont sok csapdát rejtett. Egy ideje viszont újra erőt vettem magamon, és azon vagyok, hogy életemet tudatosan transzformáljam, ha már megáldott az ég azzal, hogy elég tisztán átlátok már dolgokat. Ezért is van ez a blog (meg az előzőek), hogy nyomon kövesse ezt a folyamatot és segítséget nyújtson másoknak is, akik hasonló cipőben járnak.

Tehát a probléma az, folyton észrevesszük, NYUGTÁZZUK a kudarcainkat, és ezt valami nagyon negatív élménynek éljük meg. De mi van a SIKEReinkkel? Ja, azokat már ÉSZRE SE VESSZÜK! Fura azért nem? Ezt figyeld, mert tényleg nehéz észrevenni.

Mondjuk igyekszel a munkába. Ez már eleve színpad a KAPtáraknak és az egyensúlyi erőknek, hiszen túlzott energiát, jelentőséget szentelsz valaminek, mivel "mindenképp oda kell érnem időben, ma nem késhetek el!" felkiáltással és kellő stresszel telítve indulsz útnak, ugye. Ilyenkor elmédben cikáznak a gondolatok és halkan megbújnak a tudatalattiban a lementett, nyugtázott kudarcok... mint például, "na most biztos pont nem jön a busz időben", "a kocsi biztos nem fog indulni", "valami biztos közbejön, nehogy időben odaérjek" és a többi. Ugye? Ismerős?

Aztán persze igen gyakran ez pontosan így is lesz; nem jön a busz időben, nem indul az autó, a városban dugó lesz, vagy baleset történik előtted, defektet kap az autód, bla-bla-bla. És mi történik ilyenkor... HÁT NYUGTÁZOD ISMÉT A KUDARCOT. És erre mi történik a Világtükörben, a te egyedi szegmensedben? Nyilván súlyosbodik a tükröződés, és még több kudarcot fog neked produkálni az élet.

De mi van a sikereinkkel? Azokat MIÉRT NEM NYUGTÁZZUK? Annak miért nem örülünk, hogy "hú, beindult az autó", "jaj, de jó, hogy megint időben jött a busz", "szuper, hogy megint időben beértem az irodába", "de jó, hogy felkapcsoltam a villanyt és világos van", "de jó, hogy akadálytalanul a kapcsolóhoz értem", "de jó, hogy elfordítottam a zárban a kulcsot és az ajtó kinyílt"?

Most azt gondolod, hogy "ez milyen hülyeség, hát ez mind evidencia, nem?" Tényleg evidencia? Akkor miért nyugtázod, ha mégsem sikerül valami? Ugyanis akkor pont azt teszed evidenciává, a sikertelenséget és azt fogod majd többségben megélni. Annak szerinted több értelme van, mint pozitív sikerként elkönyvelni valami "evidenciát"?

De tudod mit? Miért nem tekinted akkor evidenciának a SIKERT? És ha egy helyzetben az elméd kudarcnak éli meg azt, hogy például nem kaptad meg az új állást, akkor emlékeztesd magad arra, hogy "hé, ez csak egy lépés volt az úton", ami semmiképp sem negatív, hiszen lehet, hogy csak így jutok el a MÉG JOBB ÁLLÁS INTERJÚJÁRA! Érted?

Az elméd nem tudhatja előre a jövőt, csak kalkulálgat, de nem ismeri a végtelen potenciált rejtő Tudati Mezőt és annak működését. Ezért csak olyan forgatókönyveket gyárt, amire programozva lett, és ezáltal korlátoz téged. De miért kéne bármit is kudarcként felfogni, ami nem egyezik a teleszennyezett elme logikájával, akaratával. Tegyük már helyre!

Nem találom a mobilom, és vissza kell érte mennem a lakásba... ezzel vesztek egy percet. Anyázhatok a világba, és "na már megint"-ezhetek, de ezzel csak súlyosbítom a helyzetem és a potenciális jövőbeli tükröződéseket. Aztán az úton előttem történik egy baleset. Mi van, ha nem megyek vissza a telefonért és PONT BELÉM ROHAN AZ A KAMION? Honnan tudhatná ezt az elme? Csak a lélek és a szellem láthat így bele az időtlenségből a potenciális jövőinkbe.

Viszont, ha a tükröződésre negatívan, kudarcként reagálok, akkor nyugtázom a jövőmet. Kicsit talán jobban kéne bíznunk már a Világtükörben, és hogy a saját világunk valóban bennünket szolgál... HA ÚGY ÁLLUNK HOZZÁ. De ne feledjük azt sem, hogy ez a tükröződési mechanizmus nem valami érzelgős atya, aki nekünk jót akar. Semmiféle érzelem NINCS a tükröződés mögött. Csupán egy mechanizmus, ami a mi Világhoz, Önmagunkhoz, és minden létezőhöz való hozzáállásunkat, viszonyunkat mutatja meg.

Tudod, mi jutott még eszembe? Ezt nézd:

SíkKör és KútArc, azaz Siker és Kudarc

Hogy mit jelent ez? Nagyon egyszerű. Mit látsz, ha egy sötét, dohos kútban kuksolsz és felfelé, a világosság felé nézel? Szerintem egy SÍKKÖRT. És mi van, ha a világosságból a kút fenekére nézel? Hát a kút vizében nem tükröződik az arcod? Mert szerintem, ez bizony a KÚTARC, amit látsz. Amikor viszont kint vagy a kútból, eléd tárul a világ végtelensége, és már nem is sikert látsz, hanem hogy a végtelen része vagy. Kútarcot csak akkor fogsz látni, ha megint belenézel a mély és sötét kútba. De miért tennéd, ha tiéd a végtelen csoda?

Kívánom számodra a legjobbakat, hogy az e posztba fektetett gondolataim gyümölccsé érjenek tudatodban, és segítsenek téged is életed, gondolkodásmódod sikeres transzformálásában! Amennyiben szükséged van erre egyáltalán.

Szívből jövő szeretettel,

Képes Tamás (Inspirátor)