Olvasási idő: ~ 15perc

Tegnap este, sötétedés után, kimentem az erdőbe. Néhány hete, amikor még nem volt hó, szintén elindultam, viszont amint egy picit is beljebb értem a szélétől, visszafordultam. Valahogy taszított. Persze az orromig is alig láttam, ezért nem éreztem biztonságban magam. De tegnap valahogy más volt. "Bemerészkedtem" az erdő közepéig, és valami fantasztikusat tanított eközben számomra az Erdő Szelleme. Hiába hittem azt, hogy ezt mindig is tudtam, és evidencia. Mégis minden tisztább lesz, amikor az ember megéli. Ezt az élményt szeretném most neked elmesélni, abban bízva, hogy számodra is világosságot hoz majd.

Azt mondják, hogy az erdő valójában a tudatalatti kivetülése, és ezért rendkívüli fontossággal, szimbolikával és tanítással bír. Na, de kinek a tudatalattijának a kivetülése, megnyilvánulása, ugye? Azé az emberé, aki benne tartózkodik és megéli sétáját? A teljes helyi lakosságé? Netán magának a régió Szellemének tükre? Vagy akár mindezeké egyszerre és egyben?

Az tény, hogy a természettől és megfigyelése által nagyon sokat tanulhat az arra nyitott ember. Valahogy az erdő számomra mindig is egy misztikus hely volt. Ifjú korom álmaiban inkább félelmetesnek éltem meg viszont az erdőben járást, mivel alföldi gyerek lévén, nem sokat láttam igazi erdőt a helyi ligeten kívül. Ez aztán nyilván kihatott a valós, éber életemre is, még ha nappal is jártam erdőkben életem későbbi szakaszaiban, hiszen a tudatalatti félelmek, programok akkor is életbe lépnek, mivel maga a környezet kiváltja ezt.

Aztán az is elég mély nyomot hagyott bennem, hogy nem egyszer kellett szó szerint vaksötétben kilométereket mászkálnom hegyi erdőkben; hol a Bükkben, a Mátrában, vagy éppen a Mecsekben. Volt, hogy még tinédzserként hetekig a civilizációtól elzárva  sátraztam például három barátommal egy hegytetőn tizen kilométerre a legközelebbi lakott településtől. Ezek az alkalmak nyilván nem tűnnek el az ember emlékezetéből és nagyon sokat tanítanak is.

Például, hogy valójában semmi oka az embernek félni az erdőben. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne legyen éber. Mindenesetre, sokaknak gondot okozna vélhetően, ha a koromfekete sötétben kéne 5 kilométert bemenni az erdőbe egy erdei úton, amit csak a talpad alatt érzékelsz, de fogalmad sincs, hogy valójában merre kanyarog és mi van a lábad alatt. Tudod, mit? Nem is bandukoltam akkor például, amikor ezt megéltem, hanem futottam. Szinte hihetetlen volt, hogy egyszer sem estem el, pedig az erdei utak nem arról híresek, hogy Forma 1-es futamokat lehetne rajtuk rendezni.

Nem tagadom, hogy félelmetes élmény volt... azok a neszek, reccsenések, susogások, amiket az ember hall, de nem látja, hogy mi vagy ki okozta. Uh. Még most is előttem van ez az érzés. Valahogy ilyenkor elfeledi az ember, hogy a TERMÉSZETBEN van, amitől mi sem lehetne valójában TERMÉSZETESEBB, mármint mi lehetne vajon közelebb a Teremtéshez, a Teremtőhöz? De valahogy a modern ember inkább érzi magát biztonságban a betondzsungel mesterséges és istentelen közegében. Szomorú dolog ez.

Igazából nekem az erdő nagyjából ugyanaz a misztikum volt mindig, mint a tenger, az óceán, és igazából minden nagyobb víz és annak élővilága. Mivel számomra épp úgy "idegen" és ismeretlen volt mindig is e két világ (erdő és víz), hiába néztem hetente a Deltát és minden egyéb természettudományos műsort és magazint még gyerekként is. Valahogy úgy éreztem, ezek a közegek tiszteletet érdemelnek, ezért nem rondíthatok csak úgy bele egy tengerbe a zavaró jelenlétemmel, hiszen megjelenésem egyfajta beavatkozás annak rendszerébe, élővilágába, amit egyébként nem ismerek, nem áll közel hozzám. Csupán tisztelem, mint az ÉLET színes megnyilvánulásait.

Most nehogy azt hidd, hogy sosem mentem bele egyetlen tengerbe sem. Viszont mindig volt bennem egyfajta szorongás, ha például messzebbre beúsztam, ahol a tenger már szippantott is kifelé a nyílt víz felé és tempózó lábaim alatt már 6-10 méteres átláthatatlan kékség terjengett. Ha nem láttam tisztán el méterekre, akkor mindig kellemetlen érzés volt bennem, hogy "bármi előbújhat a homályból"... és persze gyakran elő is bújt, például egy hatalmas medúza vagy egyéb élőlény. Nem, nem az én világom, bármennyire is szeretem a tengert, a hullámzást, a body board-ot.

Tehát pár hete, hogy kiszellőztessem fejemet, és gondolataimat, elindultam az erdőbe. Nálunk szinte minden erdő csodálatos fenyves, néhol nyírfákkal tarkítva, pihe-puha mohával fedett aljzattal, ami akár 10 centit is képes az ember lába alatt besüppedni. Persze azért nem télen. Azért a történethez az is hozzátartozik, hogy bár tényleg fantasztikus egy ilyen erdőben és kis ösvényein sétálni, ezen a területen jó 70 évvel ezelőtt még háborús csaták folytak, amikre itt-ott azért még emlékeztetnek a bombatölcsérek, amik kicsiny meteorit becsapódási helyszínnek tűnnek ma már inkább. Mennyi titkot rejthet ez az erdő, a fák, a bokrok?

Ahogy az erdő pereméhez értem, bekapcsoltam telefonom lámpáját, mivel nagyon sötét volt már. Elindultam a fő ösvényen, ami befelé visz az erdőbe. És bár tele voltam kavargó gondolatokkal, amiket tisztába kívántam tenni, azt éreztem, hogy nem mehetek beljebb. Bevilágítottam az ösvény menti sűrűbe a mobillal, és szó szerint kirázott a hideg attól a gondolattól és látványtól, hogy csupán egy kis területet tudok valamennyire is láthatóvá tenni, és fogalmam sincs, hogy mi van azon túl. Ha csak az útra világítottam, hogy lássam, merre megyek, akkor az ösvény két oldalán semmit sem láttam.

Na, mondom, ennek semmi értelme, hiszen lenyugodni jöttem, nem még jobban felspanolni magam. Egyszerűen nem éreztem magam biztonságban, főleg, hogy itt azért az erdőben élnek is egy páran; találtam már kis kalyibákat, meg erre utaló nyomokat. Úgyhogy fogtam magam, és inkább másfelé vettem az irányt; otthagytam az erdőt.

Aztán tegnap ismét egy kis "szellőztetést" akartam végezni, mert lényeges döntéseket kell meghoznom, melyek kihatnak kis családom életére. Mivel 10 centis hó takarja most be a tájat, gondoltam, az erdőben sem lesz vaksötét. És igazam lett. Izgalmas és misztikus félhomály fogadott, ahogy az erdő széléhez értem. Ezúttal viszont másképp léptem be az erdőbe: Megszólítottam az Erdő Szellemét. Köszöntöttem, és megkértem, kísérjen el sétámon és segítsen nekem. Kértem, hogy vegye át tőlem azokat a negatív és ártó energiákat, melyeket sugárzok és (megnyilvánulásai, a fák, a bokrok) számára táplálék lehet, és töltsön fel olyan energiákkal cserébe, melyek támogatnak, segítenek engem a gondolataim, érzelmeim tisztán tartásában. Így indultam el befelé, az erdő közepe felé.

Az erdő néma csendben hallgatta ropogó lépteimet a havon, egyetlen lélekkel sem találkoztam kis túrám alatt. Csak én voltam ott, és az Erdő Szelleme, na és annak minden megnyilvánulása persze. Egész úton félhangosan mormoltam monológomat, hogy megosszam az erdővel, ami szívemet nyomja, amire választ szeretnék kapni, tisztánlátást. Majd egyszercsak egy kisebb tisztás után a sűrűbb erdőbe értem, ahol már 20-30 méteres fenyők fogadtak és még nagyobb homály. Inkább volt az már a sötét és a homály misztikus keveréke.

Ahogy mentem egyre beljebb, elcsendesedtem. Valamiért elállt a szavam, nem jöttek már a feldúlt gondolatok. Az erdőt kezdtem figyelni, azaz fókuszom most a félhomályban megnyilvánuló erdőt pásztázta. Ekkor lettem annyira csendes én is, hogy az Erdő Szelleme végre Szellemembe, Lelkembe suttoghatott és azt meg is hallhattam. Egy nagyon izgalmas tudati gömbbel töltötte meg tudatomat. Persze, amikor elmémmel néztem rá a frissen kapott sugallatra, azt éreztem, hogy "ó, hát én ezt már rég tudom, ez evidencia", de valahogy mégis fejbe kólintott.

A következőket értettem meg abból, amit ott kaptam, és most szeretettel átadom neked, hátha segítségedre lesz. Kérlek vedd szó szerint és egyben szimbolikusan is, hiszen MINDEN helyzetre érvényes ez talán.

Az erdő, az erdő. Se nem jó, se nem rossz, se nem sötét, se nem világos, hanem MINDKETTŐ EGYBEN. Egyszerűen csak VAN, LÉTEZIK, MEGNYILVÁNUL... ÉL. Ha világosban jársz az erdőben, akkor úgy érzed, feltölt, gyönyörűséges látványt tár eléd, élvezed minden lépted az ösvényein, még ha olykor meg is rezzensz esetleg egy-egy reccsenés hallatán. Aztán lehet, hogy annyira eltávolodsz a hamis biztonságot és komfortérzetet adó lakott zónától, a betondzsungeltől, hogy esetleg elkezd benned kétely felmerülni, hogy valóban jó ötlet volt-e ennyire mélyen az erdőbe menni, "annyi rosszat hallani", "bármi megtörténhet", "mi van ha valaki itt bujkál", "mi van, ha egy vadállat rám támad" és a többi. Persze ezek a gondolatok NEM MINDENKIT látogatnak meg. És pont ez a lényeg itt, majd mindjárt kiderül.

Ha viszont sötétben jársz az erdőben, akkor hirtelen megváltozik ez az élmény. Eltűnik a gyönyörűség és egyfajta félelem érzet veheti át feletted az uralmat. Ez megint nem azt jelenti, hogy MINDENKI így érez. De vajon ilyenkor hova tűnik a kedves és csodás természet érzete belőlünk? Ha nincs látvány, akkor ez eltűnik? Mit változott vajon az erdő attól, hogy sötét lett és már nem látod tisztán és részleteiben? Máshol vannak most már a fák, bokrok, állatok? Kicserélődtek volna és most már gonosz lények lakják az erdőt, amiktől félned kell? Nem hinném.

VALÓJÁBAN SEMMI NEM VÁLTOZOTT... CSAK TE!

Azaz a TE HANGOLTSÁGOD. Ugyanis az erdő, AZ ERDŐ marad, akár világos van, akár sötét.

VISZONT, ha te a sötét erdőtől tartasz, iszonyod van tőle, ellenérzéseket táplálsz felé, akkor szerinted a világos erdőben ezek az érzetek nincsenek jelen tudat alatt? Nem lehet, hogy emiatt rezzensz meg egy reccsenés hallatán? Nem lehet, hogy így végig sem mersz menni az ösvényen, hanem inkább visszafordulsz? Hány ilyen helyzetben találod magad az életben? Vajon megoldás-e "kimenekülni az erdőből" ha sötét?

Vélhetően az az ember tud harmóniában maradni a természettel, a megélt eseményekkel, aki mind a sötét, mind a világos "erdőben" egyaránt jól érzi magát, nem inog meg. Azaz, aki mind sötétben, mind világosban végig tud menni rajta és még élvezi is.

Magyarul, amikor egy olyan helyzetben találjuk magunkat, ami nagyon sötétnek tűnik, szó szerint kilátástalannak, érdemes ebbe belegondolni. Mármint abba, hogy egy helyzet se nem sötét, se nem világos valójában, ÉPP ÚGY, AHOGY AZ ERDŐ. Viszont tudati-lelki hangoltságunk fogja azt BESZÍNEZNI. Lehet, hogy valaki más teljesen más színben látná ugyanazt a helyzetet.

Akkor meg miért ragaszkodunk annyira ahhoz a sötéthez, amiben mi látjuk olyannak?

TUDnunk kell, hogy van más szög és fényességi beállítás egy adott helyzetben, amire nyitottak lehetünk, és máris másképp láthatjuk a dolgokat, és más valóságot vonzunk majd. Csupán a dualitástól ittas elménk látja a dolgokat sötétnek, vagy fényesen világosnak, vagy épp a kettő közötti végtelen színskála valamelyik árnyalatának. Erre talán nem árt magunkat olykor emlékeztetni, hogy tisztábban láthassunk.

Persze szimplán attól, hogy a sötét erdő szélén elhatározom, hogy "nem kell tartanom tőle", "nem bánt", "simán átmegyek rajta", vagy azt képzelem, hogy világos van, ettől még nem feltétlen oldom fel az akár évtizedek alatt megerősített negatív hozzáállásomat, az adott szituációhoz tartozó megírt és bejáratott forgatókönyvemet. Ahhoz talán ilyen hangoltságban és erőt véve magamon, ÁT KELL MENNEM A SÖTÉT ERDŐN, hogy bizonyítsam magamnak, hogy tényleg ÚGY VAN. Ez lehet az, ami szükséges ahhoz, hogy átíródjon bennem ez a hozzáállás, hogy ÚJ FORGATÓKÖNYV SZÜLESSEN. Lehet, hogy legközelebb már fel sem merül bennem éppen ezért semmiféle félelemérzet, amikor belépek az erdő kapuján a félhomály misztikumába, mert TUDOM, hogy velem van az Erdő Szelleme, és NINCS MITŐL TARTANOM.

Bízom benne, hogy elgondolkodtató számodra is ez a kis történet. Hozzáteszem, hogy amint a sétáról hazamentem, párom máris egy lehetséges megoldással várt, ami legégetőbb problémánkat érinti. Majd ma reggel, egy újabb kis csoda ért egy fantasztikus lehetőség megjelenése képében. Ennyit jelentett a tegnapi kis erdei séta, és még ki tudja, mennyi ajtó nyílik még ki a napokban ennek függvényében. Kívánom, hogy hasznodra, javadra váljék amennyiben te is efféle erdei túrára adnád fejed!

Szívből jövő szeretettel,

Képes Tamás (Inspirátor)